facebook youtube rss
2018. december 13. | 11.59

Karácsony

termeszetes dekor

„Karácsony – egy mágikus takaró, amely könnyedén ránk terül miközben mégis olyan megérinthetetlen, akár az illat. A nosztalgia varázshálóját szövi körénk. Mert lehet bár az ünneplés és az imádság napja, de mindig az emlékezés napja is lesz – amikor mindenkit emlékezetünkbe idézünk, akit valaha szerettünk.” (A. E. Rundel)

Az első karácsonyfa

Az első gyertyafényes karácsonyfa története több évszázadra nyúlik vissza, amikor is maga Luther Márton, aki a XV-XVI. században élt, s reformálta meg az egyházat, saját gyermekeivel ünnepelte így a karácsonyt. Amikor kint sétált a téli erdőben, gyönyörködött a hóborította fenyőkben, a szikrázó csillagokban, családjának el akarta mesélni, amit látott, s nem találván rá szavakat, behozott a szobába egy fenyőfát, és pici, csillogó gyertyákkal világította ki. Karácsonyi verset is írt a gyermekeinek, a „Mennyből jövök most hozzátok” kezdetű dalt.

Lutherkarcsonyfja21121c1

Luther Márton családja körében karácsony este

A Csendes éj története

Egy kis tiroli falucskában Josef Mohr tisztelendő urat épp a karácsonyt megelőző estén hívták egy házhoz keresztelőre. Hazafelé ballagva a csöndes, csillagos ég alatt talán a megszületett gyermekről elmélkedett, és arról a másikról, kinek születését holnap este ünnepli a fél világ. Otthon sem tudott nyugovóra térni, egy szép versben írta meg érzéseit.

Minderről persze mit sem tudnánk e két évszázad távolából, talán ő is elfelejtette volna az egészet, ha másnap nem állt volna elő azzal a panasszal Franz Xaver Gruber kántor úr, hogy az orgona fújtatóját kirágták az egerek. Nem lesz a karácsonyi misén zene. kényszeradta megoldásként került elő a tegnap esti vers, a Csendes éj, amelyet Gruber kántor dallamával a templomi asszonykórus adott elő még aznap este. A dal olyan szép volt, hogy aki hallotta, továbbadta. Így terjedt el szájról szájra, így jutott el a császárig, aki elrendelte, hogy a birodalmában mindenütt énekeljék el karácsonykor ezt a dalt. Hogy ez a dal nemcsak a császárt, a birodalmát élte túl, hanem napjainkban is él, bizonyítja, milyen szerepe volt valaha a karácsonyi éneklésnek.

François Mauriac: Karácsonyi mese
(részlet)

     Házunk a katedrális közelében volt. Karácsony estéjén a Pey-Berland-torony nagyharangja hatalmas zúgással töltötte be az éjszakát. Ágyam hajókabinná változott, s a hangok zápora elragadott, elringatott a harangviharban. A vibráló fényű éjjeli lámpa ismerős kísértetekkel népesítette be a szobát. A függönyök, az asztal és a karosszékre rendetlenül lehajigált ruhák már nem fenyegetően vették körül ágyamat: megszelídítettem ezeket a vadakat. Ők pedig vigyáztak álmomra, ahogy a dzsungel népe vigyázott a kölyök Maugli álmára.
     Nem kellett félnem, hogy elalszom: a nagyharang ébren tartott. Belekapaszkodtam az ágy rácsaiba, olyan erős volt az érzésem, hogy testestül-lelkestül ki vagyok szolgáltatva ennek a jó viharnak, mely nem akar nekem rosszat. Mama benyitott az ajtón. Nem nyitottam ki a szemem, de megismertem ruhájának selymes hangjáról. Ha tényleg ő az, aki leteszi a játékokat a cipőm mellé, akkor még most megteszi, gondoltam, mielőtt elmegy az éjféli misére. Megpróbáltam úgy lélegezni, mint egy alvó gyermek. Mama hozzám hajolt, éreztem a leheletét. Ez minden elhatározásomnál erősebb hatással volt rám: gyorsan átkaroltam a nyakát és szenvedélyesen megöleltem.
     - Jaj, kis bolondom! Kis bolondom! - ismételgette, miközben csókolgatott. - Hogy akarod, hogy eljöjjön, ha nem alszol? Aludj, kicsi Yves, aludj, szeretett fiacskám, aludj szépen, kicsiny gyermekem...
     - Mama, úgy szeretném látni!
     - Azt akarja, úgy szeressük, hogy nem látjuk... Tudod, hogy amikor a misén leereszkedik az oltárra, mindenki lehajtja a fejét...
     - Mama, ugye nem haragszol meg, de hát, szóval egyszer nem hajtottam le a fejemet, felnéztem és megláttam...
     - Hogyan? Csakugyan láttad?
     - Igen! Vagyis... egy fehér szárny végét láttam...
     - Ezen a mai éjszakán nem szabad nyitva tartani a szemünket. Ha alszol, akkor fogod a legjobban látni őt. Meg ne próbálj ébren maradni, mire hazaérünk a templomból...
     Becsukta az ajtót, léptei lassan eltávolodtak. Meggyújtottam a gyertyát, és a kandalló felé fordultam, melyben az utolsó parázsló fadarab is elhamvadt. A cipőm ott állt a kandallórácsok között, ennek a mélységes, sötét négyszögnek a szélén, ebben a koromra és hamura nyíló süllyesztőben. Innen süvített be a nagyharang öblös hangja, szörnyűséges dallal töltve be a szobát, egy dallal, mely mielőtt elért volna engem, a tetők fölött kószált, a Tejúton, hol egybemosódik a karácsonyéj, ezernyi angyal és csillag. Nem az lepett volna meg, ha megjelenik a gyermek a kandalló sötét mélyén, ellenkezőleg, az, ha nem történik semmi. Egyébként máris történt valami: két üres cipőm, e két szegény - mindennapjaimhoz nőtt - nagydarab lábbeli hirtelen különös, valószínűtlen jelleget öltött, mintha ide, szinte az időn kívülre helyezték volna őket, mintha egy kisfiú cipőjét hirtelen megérinthetné a nem látható világból áradó fény. A titok oly közel volt, hogy elfújtam a gyertyát, nehogy elriasszam az éjszakák éjszakájának láthatatlan népét.
     Ha rövidnek tűnt számomra az idő, az minden bizonnyal azért volt, mert az időn kívül kerültem. Valaki benyitott az ajtón, én pedig behunytam a szemem. Ruhájának selymes hangjából, a papír zizegéséből tudtam, hogy ez csakis a mama lehet. Ő volt az és mégsem ő, úgy tűnt nekem, hogy valaki anyám alakját öltötte magára. Tudtam, hogy az éjféli misén, amit el sem képzelhetünk, s amire engem nem vittek el, mama és a fivéreim biztosan megkapták már az ostyát, s összetett kézzel és olyan erősen behunyt szemmel mentek vissza helyükre, hogy nem értettem, hogyan találhatták meg székeiket. Persze mama volt az, aki, miután a kandallónál tett-vett, odalépett az ágyamhoz. De Ő ott élt a mamában: nem választottam el őket egymástól: a hajamba fújt lehelet olyan mellkasból származott, melyben ott pihent még Isten. Ebben a pillanatban egyszerre hullottam anyám karjába s mély álomba.

Kosztolányi Dezső: Öröm

    Mondd, mi ez az öröm, már napok óta? Éjjel, mikor megyek az utcán, egyszerre megállok. Valami viszkető csiklandozás bizsergeti a mellem. Gyönyörködöm egy cukrászda üzleti karácsonyfájában, melyet fehér kötényes kisasszonyok túlórázva díszítenek. Telefonom tündéri hanggal csilingel. Bámulom a könyveket, melyek -kívülről- a kirakat hazug vattahaván oly szépek a friss kötésükkel, az ízléstelen, arany címeikkel. .Egy gázláng is meghat a fagyos homályban.

    Évtizedek óta nem éreztem ezt. Valaha, abban az ősemberi derengésben, melyet a gyermekkornak szokás nevezni, így december közepén édesapám sötét hajnalban kelt, és éjfél után feküdt. Dolgozószobája műhellyé alakult. Titokzatos neszeket hallottunk onnan, a lombfűrész sikítását, kopácsolást, a gyalu harsogását, s zárt ajtaja mögül az enyv szaga szüremkedett ki, mely gyermeklelkünkben, az eljövendő csodák reményében valami bűvös illattá változott. Mindig maga készítette játékainkat. Szeretett ezermesterkedni. Előbb ő játszott, aztán mi.

     Kaptam tőle egy ördögmalmot, mely a mozi föltalálása előtt a mozgóképeket sejtette meg velem. Máskor házitelefonnal lepett meg. A padlásról és pincéből hallottam komoly férfihagját. Emlékszem a leydeni palackra, mellyel a macskákat és cselédeket megvillanyozta, a gyantalemezre, melyet rókafarkkal kellett megdörzsölnöm, s akkor a bodzabábok táncoltak rajta. Utoljára egy kis színházat ácsolt össze, igazi süllyesztővel, huszonöt díszlettel és ötszáz figurával. Ehhez maga írt egy darabot, csengő, rímes versekben.

    Sokszor töprengtem annak idején, hogy miért nem vesz játékot a boltban, mint más úriember. Ez kicsit fájt is. Nem értettem. Hisz nem volt fukar, a pénzt semmire se becsülte. Most megértettem, hogy mért cselekedett így. Ez a sok játék, melyet maga alkotott, a két keze munkájával és képzeletével, annyi idő után egyszerre mozogni és csöngetni, beszélni és hatni kezd rám, itt és ott, az utcán és kirakatokban föltámad, más alakban, de rendkívülien élőben és mindenütt jelenlévően. Ezt az oktalan, megmagyarázhatatlan örömet is ő küldi nekem, onnan messziről. Jó helyre tette energiáját. Micsoda bölcs volt, micsoda ezermester.

Csukás István: Szegények királya lettél

Ha behunyom a szemem, hipp-hopp, utazok az időben vissza, ismerős utakon suhanok, s már ott állok a kapunkban, Kossuth utca 30. Lenyomom a kilincset, vidám orral szimatolok: sül a kalács, sül a hús! Mert utaztam akkor is, gyerekkoromban, haza karácsonykor az iskolából. Vonatról vonatra szálltunk át, kis vonatról nagy vonatra, Tarhostól Csabáig, Szajoltól Kisújszállásig. Egyre fogyó társasággal, el-elhagyogatva a közbeeső állomásokon a barátokat. Az utazás izgalma keveredett az ünnepével, a gyerekkor határán egyensúlyoztam, mert az utazás olyan felnőttes dolog volt, de a karácsonyt még gyermeki szívvel csodáltam.

Áhítatom, sóvárgásom gyermeki volt és teljes, ajándéknak számított a hazaérkezés, a betoppanás, a sült kalács illata és anyám öröme! Nem tudom, milyen volt a gazdagok karácsonya, ma sem nagyon érdekel. Csak azt tudom, hogy milyen volt a szegényeké. Én úgy éreztem, s ma is úgy érzem derűsen, hogy tökéletes volt. A legtöbbet kaptuk, adtuk: a szeretetet! Hogy is mondjam, hogy érthető legyen? Mi gyerekek a szegénységet természetesnek fogtuk fel, abban éltünk, és nem nagyon éreztük, hogy más is lehetne. Cipőnk-ruhánk volt, ha néha foltozott is, ettünk is, mint más, hiszen körülöttünk mindenki szegény volt. De a világunk egyáltalán nem volt csonka vagy szűkös, hiszen minden más egyebünk megvolt: a szívünk, az eszünk, a kedélyünk! Talán egy picit elevenebb, mohóbb is, talán egy picit jobban örültünk mindennek. S volt, amiből többet kaptunk, ami kimeríthetetlen bőségben áradt felénk: a szeretet! Mert talán mégiscsak van igazság a földön, hogy a szeretet pótolni tudja a hiányzó kincseket.

Este volt már, mikor megérkeztem. Óvatosan csuktam be a kaput, s bekopogtam a világító konyhaajtón. Öcsém vigyorogva nyitotta ki, s rám kacsintott: „Láttam a karácsonyfát!” Anyám a tepsit húzta ki éppen, gyorsan feltette a tűzhelyre, s hozzám szaladt. Ölelgetett, csókolgatott. Befele kiabált a szobába, ahol apám díszítette a karácsonyfát: „Gyere ki! Gyere ki! Megjött!” Apám kidugta a fejét az ajtón, s ritka mosolya egyikét villantotta rám. „Hát megjött a Jézuska? Vagy csak a követe?”

Leraktam a sarokba a fonott fűzfa koffert, amiben a mosnivalókat hoztam. Majd a konyha közepére álltam, s mikor megint mindenki rám figyelt, elővettem a zsebemből az ajándékot. Egy szép nagy tobozt a tarhosi grófi park fenyőfájáról. Mikor kellően mindenki megcsodálta, átnyújtottam apámnak. Apám ünnepélyes arccal átvette, forgatgatta, nézegette, még a fél szemét is becsukta hunyorítva, mint egy műértő, aki egy ritka ékszert vizsgál. „Éppen jó lesz! – mondta. – Ettől majd azt hiszi a karácsonyfa is, hogy fenyőből van!” S bevitte a szobába a tobozt, s rákötözte a citrusgallyakból eszkábált karácsonyfára.

Izgatottan vacsoráztunk, fél szemmel állandóan a szoba felé pislogva. Apám mosolygott türelmetlenségünkön, szántszándékkal húzta az időt, lassan evett-ivott, s kínálgatott minket is: „Na, még ezt a falatot! Ezt is kóstoljátok meg! Ma kivetjük a hasunkat a jóból.”

Aztán ő se bírta tovább. Felállt, s hangosan mondta: „Megjött a Jézuska!”

Betódultunk a szobába, meggyújtottuk a gyertyákat. Megcsodáltuk a házilag főzött szaloncukrokat, amelyeket szépen cifrázott-kivágott papírba csomagolt anyám. Megbámultuk az ezüstre festett, gyufaszálpöcökkel megtűzött diókat. S úgy néztük a piros almákat, mintha sose láttunk volna olyat. A toboz elöl lógott, főhelyen, cérnaszálon. Következett az ajándékosztás: mi, gyerekek, egy-egy nadrágszíjat kaptunk. Bőrből van! – hívta fel a figyelmünket apám. A szomszéd szíjgyártó készítette, a mi méretünkre. Rögtön a derekunkra kötöttük, s úgy álltunk a fa mellé s elénekeltük a karácsonyi éneket. Először a „Mennyből az angyalt”. Utána, apám unszolására, hogy halljuk, mit tanultál a zeneiskolában, egyedül énekeltem: „Kirje, kirje kisdedecske, betlehemi gyermekecske. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél!”

Apám bólogatott: „Kirjük bizony nagyon, hogy eljöjjön!”

Források:
Kőrössi P. József (szerk.): Karácsonyi történet: Magyar írók novellái. Budapest: Új Palatinus Könyvesház, 2001.
Szigethy Gábor (szerk.): Magyar karácsony. Budapest: Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2013. (Nemzeti könyvtár. Magyar ünnepek)

Képek:
karácsonyi dísz
Luther Márton családja körében karácsony este

 

Közérdekű

Kapcsolat

Cím:
Kaposvári Egyetem Egyetemi Könyvtár
7400 Kaposvár, Guba Sándor u. 40.
Postacím: 7401 Kaposvár Pf.: 16.

Telefon:
82/505-936 – Olvasószolgálat, információ
82/505-934 – Kiss Gábor könyvtárigazgató
82/505-800/1307 m. vagy 1308 m. könyvtárközi kölcsönzés
82/505-935 – Fax

E-mail:
(könyvtárközi kölcsönzés)

facebook youtube rss

Megközelíthetőség

Írjon nekünk!

© 2018 Kaposvári Egyetem • Egyetemi Könyvtár. Minden jog fenntartva!

Please publish modules in offcanvas position.

A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.

Adatvédelmi szabályzat

0
megosztás