facebook youtube rss
2015. január 19. | 14.57

Federico Fellini

Fellini

Federico Fellini olasz filmrendező és forgatókönyvíró, a filmtörténet egyik legnagyobb alakja Riminiben született 1920. január 20-án. Filmjeiben a valóság, az emlékek és az álmok sajátos módon olvadnak eggyé. Művei az emberi kiszolgáltatottságot, képmutatást, ostobaságot és kisszerűséget szeretettel, gyakran harsány humorral jelenítik meg. Talán nincs is még egy olyan rendező a filmvilágban, akinek alkotásai annyi személyes élményből és emlékből épülnének fel, mint Fellinié. „Nem érdekel, hogy a film jó-e vagy rossz, csak élet legyen benne” – így összegezte művészete lényegét legnagyobb alkotása, a Nyolc és fél előkészületei közben.

 

 

Gyermekkor

Fellini apja, Urbano Fellini kereskedelmi utazó volt, édesanyja Ida Barbiani. Két testvére született, Riccardo, és Maddalena. A gyermek Fellini hétéves korában járt először cirkuszban, ez az élmény nagy hatással volt rá. Egyszer megszökött egy vándortársulattal, ám a család egyik barátja fülön csípte, és hazavitte. Szeretett rajzolgatni, és rajongott a képregényekért. Kilenc évesen papírból és agyagból bábokat készített, melyekkel saját szórakoztatására színielőadásokat tartott. Nem szeretett iskolába járni, bár nem volt rossz tanuló. Tizenegy évesen álnéven küldte el a rajzait és képregényeit néhány firenzei és római lapnak. Már 17 éves korában Firenzébe ment, ahol fél évig gyakornokként dolgozott egy vicclapnál. 1938 elején Rómába utazott, szüleinek azt ígérte, hogy ott beiratkozik az egyetem jogi karára, ám az előadásokat végül nem látogatta. Mint jogászhallgató, sikerült elkerülnie a katonai behívót.

A filmvilág előszobájában

Rómában ismerkedett meg Aldo Fabrizi varieté színésszel és Steno (Stefano Vanzina) rendezővel, akik pártfogásukba vették, így újságírói munkája mellett rádiójátékokat is írt. Az egyikben Giulietta Masina játszotta a női főszerepet. Fellini randevúra hívta a lányt, akibe hamarosan beleszeretett. Az érzés kölcsönös volt, így 1943 őszén összeházasodtak. 1944-ben Fellini Funny Face Shop néven egy üzletet nyitott, ahol saját és kortárs művészek rajzai eladásából élt. A rajzokat főleg amerikai katonákról készítették, és nekik is adták el. Egy napon a neves rendező, Roberto Rossellini látogatott el az üzletbe, aki felkérte Fellinit, hogy vegyen részt új filmje, a Róma nyílt város (1945) forgatókönyvének megírásában. Hamarosan újabb feladatot kapott a rendező következő filmjének elkészítésében. A közös munka nagy hatással volt Fellinire, beutazta az országot, személyesen látta a háború pusztításait, megismerkedett az újjáépítés lázában égő emberekkel, és a szakma számos fogását megtanulta Rossellinitől. Szaporodó szakmai tapasztalatainak köszönhetően hamarosan társrendezői feladatokat is kapott tőle. A közös munka és barátságuk hatására érlelődött meg döntése, hogy filmrendező lesz.

Korai filmek

Az első, önállóan készített filmje, A fehér sejk (1951), a szórakoztatóipar hamis mítoszát leplezi le, a sok önéletrajzi elemet tartalmazó Bikaborjak (1953), a vidéki fiatalok felszínes életformáját mutatja be mély együttérzéssel. Következő munkája egy szkeccsfilm volt, a Szerelem a városban egyik epizódjának (Házasságközvetítő Iroda) a rendezése.

Országúton

A nemzetközi elismerést az Országúton hozta meg a számára, 1954-ben. A vándorkomédiás- sorssal illusztrálja a művészet és a társadalom konfliktusait. Fellini először alkalmaz melodrámai szerkesztésmódot. A három szereplőre (Zampano, Gelsomina és a Bolond) koncentráló dráma három kulcsfogalom köré épül: szeretet, áldozat és megváltás. Gelsomina szerepében Giulietta Masinát, Fellini feleségét láthatjuk, Zampanot Anthony Quinn alakítja. Országúton a céltalanság útjait, a beláthatatlan végtelent, az élet és halál kiszámíthatatlanságát olyan képi tisztasággal pörgeti nézői elé, hogy hitelessége, őszintesége, mitikus-balladisztikus ereje egyszerre adja a tragikum szépségét, katarzisát és az emberi szenvedés, a közöny, az üresség és a tehetetlenség egybemosódását, az elidegenedett ember magába roskadását. Kiemelkedő jelentőséget kapott a zene is, a Nino Rota által komponált trombita dallam. A film sikere, hogy egyszerre tudott filozofikus lenni és elemi erővel hatni a néző érzelmeire, aki azonosult a szereplőkkel, magára ismert bennük. 1956-ban az Országúton elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. A film azóta tananyaggá és filmtörténetté nemesült.

Szélhámosok és a Cabiria éjszakái

A Szélhámosok (1955) a római csalók életét mutatja be, a lélekben lakozó jónak utat engedő öregedő bűnöző melodrámáját. A Cabiria éjszakái (1956) főszereplője egy naiv és őszinte utcalány megpróbál még hinni a szeretet hatalmában, ám a valóság, amellyel lépten-nyomon összeütközik, illuzórikussá teszi ezt a hitet. Julietta Masina 1957-ben a Cannes-i fesztiválon a legjobb női alakítás díját nyerte el, a film pedig 1958-ban Oscar-díjat kapott a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Az Országúton, a Szélhámosok és a Cabiria éjszakái filmek együttesét gyakran nevezik „a megváltás és a kegyelmi állapot” trilógiájának is, mivel jellegzetes hősei egy olyan szimbolikus, belső utat tesznek meg, amely számukra valamiféle kegyelmi állapothoz való eljutást, a világban való létezés lényegeként felmutatott szeretet, a racionális érvekkel nem magyarázható együttérzés, áldozatkészség elfogadását jelenti. Történetük egyetemes, tanítómese-szerű a sok realisztikus részlet ellenére. Sorsuk megrendítő, a filmek végkifejlete katartikus. Fellini ezekben a filmekben azt mutatja meg, hogy a megváltás felé vezető út, az öntudat kifejlődése az öntudatlanságból.”

Édes élet

A film alapjául a Moraldo a városban című filmnovella szolgált, melyet Fellini többször is átírt. Az Édes élet egy fiatal, jobb sorsra érdemes újságíró életének egy szeletét mutatja be, vergődését három nő között, tehetsége elfecsérlését az „édes élet” pillanatnyi örömeire. A dráma, terjedelmes hosszúsága ellenére világsiker lett. Az eredeti cím (La dolce vita) azóta számos nyelvben használatos fogalommá vált, ahogyan az Édes élet egyik szereplőjének nevéből (Paparazzo) ered a mindenre kapható lesifotósok közkeletű elnevezése, a paparazzi is. Olaszországban sokan botrányosnak találták a filmet, számos templomban egyenesen miséket celebráltak Fellini lelki üdvéért. amellyel a rendező a poszt-neorealizmusból már végleg átlép a modernizmusba. A hős már nem egyszerűen kiszolgáltatott, hanem intellektuális és erkölcsi integritását vesztett figura, egzisztenciális krízisben találja magát, passzivitás és szorongás jut osztályrészéül. Fellini saját személyes dilemmájáról beszél, primitív médiakultúra vagy magas művészet. Nagyszerű és élvezetes körképet rajzol a hatvanas évek hajnalának kulturális viszonyairól. Ekkor bontogatja szárnyait a modern bulvármédia, és alakul át radikálisan a szórakoztatóipar, Fellini pedig nagy adag iróniával, az értelmiségi szemével, de moralizálás nélkül láttatja a helyzetet. Cannes-ban 1960-ban Arany Pálmát nyert, majd négy Oscar-díjra jelölték 1962-ben, s ebből egyet, a legjobb jelmeztervezésért járó díjat el is hódította.

8 és ½

1963-ban elkészítette a Boccaccio ’70 című szkeccsfilm egyik darabját, a Doktor Antonio megkísértését, mely a kispolgári szemlélet és a fogyasztói társadalom összeütközésének szatírája. Orvosai javaslatára szanatóriumba vonult, ott kezdett el körvonalazódni benne újabb filmjének a terve, amelyben a korábbiaknál is több személyes élményt és kínzó problémát dolgozott bele. Ezeknek köszönhetően vált a 8 és ½ (1963) a filmtörténet első önvallomásává.

Nino Rota felejthetetlen filmzenéjét hallhatjuk a következő videón.

A filmbeli rendező, Guido (Marcello Mastroianni) történetén keresztül Fellini egyrészt az olasz értelmiség válságáról tudósít, másrészt önvizsgálatra buzdítja a nézőt: azt sugallja, hogy külső tényezők helyett sorsunk jobbra fordulását belső tartalékainkból, önmagunkra támaszkodva kell megvalósítanunk. A valósággal szinte szétválaszthatatlanul összefonódó álmok, látomások és emlékképek szabad asszociációs rendszeréből ismerjük meg egy alkotói válságba került rendező múltját és jelenét. Ez az alkotás a modern szerzői film tökéletes kiteljesedése és esszenciája, Fellini pályájának a csúcsa. Az alkotói folyamat során a jungi pszichoanalízis megismerése jelentős hatást gyakorolt rá. A film főszereplője valójában nem más, mint maga a rendező, illetve annak „jungi énje”, a figurát alakító Marcello Mastroianni Fellini kalapját és sálját viseli a filmben. Az alkotás szerte a világon mindenütt sikert aratott és 1964-ben elnyerte a legjobb idegen nyelvű alkotásnak kijáró Oscar-díjat is, melyet Julie Andrews adott át Fellininek.

Júlia és Toby

Júlia és a szellemek (1965) című munkájával utólag még maga Fellini is elégedetlen volt, nem sikerült megközelítenie a 8 és 1/2 színvonalát, habár a produkció tematikájában és karakter kezelésében hasonló, de ebben a filmben egy magányos asszony (Giulietta Masina) a főszereplő, aki súlyos egzisztenciális válsága elől spiritiszta szeánszokba menekül. A Júlia és a szellemek egyfajta átmenetet képez a rendező két korszaka között: a pszichoanalitikus gondolkodásmód és az önanalízis egyértelmű dominanciája mellett már az örök archetípusok és történelmi gyökerek vizsgálatának igénye is fellelhető benne.

1960-as évek végén még tartott a szkeccsfilmek divatja. Az Edgar Allan Poe ihlette Toby Dammit, a Különleges történetek egyik epizódja, olyan világot ábrázol, ahol a valódi értékek veszendőben vannak, és a művészet is elsekélyesedik, a film drámai színezetű, erőteljes rémlátomás a magányról, a halálról.

Satyricon

Fellini-Satyriconjában (1969) Petronius szövegétől inspirálva történelmi dimenziót ad az értékek pusztulása miatt érzett keserűségének. A film csúnyán megbukott a velencei filmfesztiválon tartott ősbemutatón. Voltak, akik azonban már akkor észrevették a tivornyák, az erkölcstelenség látványos ábrázolása mögött a tulajdonképpeni mondanivalót, a művész lesújtó véleményét saját koráról, melyet az antik történet segítségével közölt. Ebből a szempontból a film az Édes élet tematikai folytatásának tekinthető. Petronius alkotásának felhasználásával egy olyan mozit akart készíteni, ami a következő kérdést veti fel: mi maradt meg a letűnt ókori Rómából a ma embere számára? Filmjében azt érzékelteti, hogy antropológiai, kulturális és morális tekintetben mennyi azonosság fedezhető fel a megidézett korszak és a jelen között.

Bohócok

Fellini újabb alkotása, a Bohócok (1970) eredetileg tévéfilmnek készült. A leghíresebb olasz és francia clownok felvonultatása valójában csak ürügy volt a rendező számára, hogy ismét önmagáról valljon, és felidézze a gyermekkor csodálatos világát.

Róma

A Bohócok nyomán született meg Fellini Rómája (1972). A rendező úgy kívánja ábrázolni a modern Rómát, hogy erőteljesen szembeállítja azt a hely archaikus kultúrájával, ami szerinte a város „tudattalan rétegébe” süllyedt. Szubjektív esszéfilm, melyben Fellini az antik és a modern Róma szembeállítása mellett saját fiatalkorát is felidézi A történet azt is illusztrálja, hogyan tűnik el az antik szellemiség. A különleges stílusú, minden eddigi Fellini-filmnél sokkal erősebben fragmentált és epizodikus Róma csendes fogadtatásban részesült, ám évek múltán bizonyos értelmiségi körök felfedezték maguknak és valóságos kultusz épült köré.

Amarcord

Az Amarcord Fellini visszaemlékezése kamaszkorára, a különös cím egyes magyarázatok szerint az olasz „mi ricordo” (emlékezem) tájnyelvi változata. Egyrészt szülővárosához, Riminihez fűződő személyes emlékei, a vidéken élő kamasz fiú élményei jelennek meg a fasizmus éveiben, karikatúraszerűen ábrázolt vidéki figurák alakjában, másrészt a fasizmus korának jellegzetes sorsait, figuráit vonultatja föl egy groteszk túlzásokkal teli képsorozatban.

Nino Rota filmzenéje most is telitalálat.

Az Amarcord világsikerét az újabb Oscar-díj is bizonyította. Kritikusai úgy értékelték a filmet, mint Fellini visszatérését a humanista szemlélethez. A következő videón az ebéd jelenetet láthatjuk kitűnő magyar szinkronnal.

Fellini-Casanova

Hosszas előkészület előzte meg a Fellini-Casanova (1976) forgatását. Mint a cím is jelzi, Fellini nem a legendás nőcsábász és kalandor életének hiteles történetét mutatja be, hanem azt, amilyennek ő látja a figurát. Fellini értelmezésében Casanova tragikomikus személyiség, mert hiába művelt és nagy tudású férfi, mégsem ezért, hanem férfiúi képességei miatt foglalkoznak vele, ahogyan az utókor is kissé igazságtalanul inkább gáláns lepedőakrobataként emlékezik rá.

Hosszú alkony

A Zenekari próba (1979) allegória az emberi együttélésről, felvillantva a diktatúra és az anarchia szélsőségeit. A szimfonikus zenekar mint a káoszból rendet, harmóniát teremtő művészet eszményi modellje jelenik meg. Fellini ezt természetesen a visszájáról ábrázolja: nem a harmónia, hanem a káosz megszületését mutatja meg. A politikusok közül meglepően sokan magukra ismertek az egyes zenészekben, ezért elhalasztották a premiert, végül a film előbb a mozikban volt látható.

A nők városa (1980) részben visszatérés a pszichoanalitikus gondolkodásmódhoz, az álom motívumára épül, egy középkorú férfi víziója a nőkről. Bár a feministák lázasan támadják a filmet, voltaképpen a produkció inkább a nők, mintsem a férfiak pártján áll. A Cannes-i Filmfesztiválon nem aratott sikert a mű, a vélemények zömmel elmarasztalták. Nemcsak a rendező jutott túl pályája csúcsain, de a gazdasági recesszió is sújtotta az olasz filmszakmát, a közönség összetétele megváltozott, „Fellini mozija” lassan történelem lett. A film nyitó jelenetének szereplői Marcello Mastroianni és Bernice Stegers.

És a hajó megy (1983) című filmje szimbolikus színhelyen játszódik, egy hajón, mely a kultúra, a civilizáció klasszikus jelképe. Miközben hajóra szállunk a szereplőkkel, megéljük a mozgókép fejlődését is a némafilmtől kezdődően a hangosfilmen át, a színes filmig és a nagy zenés produkciók attraktív mozijáig. Az I. világháború felé haladó 20. századi emberiség metaforája. A Ginger és Fred (1986) ötlete Giulietta Masinától származott. A színésznő választotta partnerének Mastroiannit, akivel addig csak színpadon játszott együtt. Fellini e művével szerette volna tiszteletét is kifejezni Fred Astaire és Ginger Rogers iránt.

A Cinecittà fennállásának ötvenedik évfordulójára született az Interjú (1987), melyet eredetileg szintén televíziós produkciónak szántak. Végül mozifilm lett az ötletből, nosztalgikus főhajtás a legendás filmstúdió előtt, melyben Fellini is szívesen és gyakran dolgozott. Utolsó filmje, A Hold hangja (1990) egy kortárs szerző, Ermanno Cavazzoni A tébolyultak költeménye című regénye alapján készült. A cselekmény központi alakja egy elmegyógyintézetből kiszabadult ártalmatlan bolond: az ő szemén keresztül látjuk a világot. A film mesébe ágyazza a Fellini-univerzum látomásait, azóta szellemi végrendeletté vált figyelmeztetéseit.

Oscar-díj Fellini életművéért

1993-ban Fellini Oscar-díjat kapott az életművéért, a díjat Marcello Mastroianni és Sophia Loren adta át neki, akivel végül soha nem dolgozott együtt. Életművében egyaránt fontos az a stílusfejlődés, ami a neorealizmustól vezet a posztmodernnek is nevezhető sajátosságokig, és az az állandóság, ami bizonyos motívumokban, jellegzetesen fellinis képekben megfigyelhető. Hitt egy kollektív tudattalan létezésében, amely képekben érzékelhető, amelynek lenyomatai az álomban és a fantázia képeiben jelennek meg. Állandó képei, visszatérő jellegzetességei filmjeinek: a szimbolikus nőalakok, alteregó szereplők, a bohócság többféle arcai, a tiszta művészet eszményképét megjelenítő szimbólumok a jelenkori világ káoszával szemben, az élet forgószínpad-szerűsége. Tulajdonképpen nem teremtett iskolát, stílusa annyira erőteljesen egyéni. 1993 őszén Riminiben halt meg, Giulietta Masina néhány hónappal élte túl szeretett férjét.

Források:

Csala Károly, Veress József (szerk.): Filmlexikon. 2. kiad. Budapest: Totem, 199. 1. köt.
Federico Fellini wikipédia
Muhi Klára, Perlaki Tamás: Federico Fellini. Budapest: NPI: Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 1983.(Filmbarátok kiskönyvtára)
Pethő Ágnes: Filmtörténet előadás – Federico Fellini
Fellini portré 1.
Fellini portré 2.
Fellini portré 3.

Kép forrása:

Federico Fellini

 

Tovább a kategóriában: « CSEHOV Albert Schweitzer »

Közérdekű

Kapcsolat

Cím:
Kaposvári Egyetem Egyetemi Könyvtár
7400 Kaposvár, Guba Sándor u. 40.
Postacím: 7401 Kaposvár Pf.: 16.

Telefon:
82/505-936 – Olvasószolgálat, információ
82/505-934 – Kiss Gábor könyvtárigazgató
82/505-800/1307 m. vagy 1308 m. könyvtárközi kölcsönzés
82/505-935 – Fax

E-mail:
lib [KUKAC] ke [PONT] hu • kvtkozi [KUKAC] ke [PONT] hu (könyvtárközi kölcsönzés)

facebook youtube rss

Megközelíthetőség

Írjon nekünk!

© 2018 Kaposvári Egyetem • Egyetemi Könyvtár. Minden jog fenntartva!

Please publish modules in offcanvas position.

A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.

Adatvédelmi szabályzat

0
megosztás