facebook youtube rss
2017. január 12. | 23.00

Molière

Molière 1622. január 15-én született Párizsban. Azért sorolják a világirodalom legnagyobb alkotói közé, mert saját korának típusait jelenítve meg, örök típusokat formált, saját társadalmának visszásságait gúnyolva minden társadalom visszásságaira figyelmeztetett. A királyi hatalom támogatásában részesülő polgárság észjárásának, érzékenységének és félszegségének adott hangot művészete sajátos nyelvén. Molière polgár volt a XVII. század közepén, végigment a színészet egész útján, vásári mulattatótól tanult, a királyi udvart szórakoztatta. Molière nemcsak író volt, hanem elsősorban teljességre törekvő színházi ember, színész, rendező, színigazgató és szerző egy személyben. Bő kézzel merített latin, olasz, francia és spanyol vígjátéki hagyományokból. Időtlenül érvényes típusokat formált olyan figurákból, amelyeknek mintáit a kortársak között figyelte meg. Valamennyi francia író közül leginkább az ő művei honosodtak meg külföldön és nálunk is. Magyarországon már a XVIII. század végén fordították műveit, azóta is számos fordítás készült. Van olyan Molière darab, amelynek hat különböző fordítása ismert. Életműve a francia és a világirodalom halhatatlan dicsősége. Az emberekről, a társadalomról való mondanivalója nem veszített időszerűségéből.

 

 

 

Gyermekkor

Valódi neve Jean-Baptiste Poquelin volt. Párizsban, egy hatgyermekes kereskedő családban, elsőszülött fiúként látta meg a napvilágot. Ősei, apai és anyai ágon egyaránt kárpitosok voltak. Az apja Jean Poquelin kárpitosmester volt, anyja, Marie Cressé, egy kárpitos leánya. Jó anyagi körülmények között éltek, az apa 1631-ben már megvásárolta a „király rendes kárpitosa” tisztséget és a vele járó nemesi rangot, amit majd az elsőszülött fiú – Molière – örököl. Egyes feltevések szerint Molière A fösvény ábrázolásához az apjától kölcsönzött vonásokat. Az anya halála után az apa újabb házasságot kötött. Molière már gyermekkorában megbarátkozott a komédiával, ebben szerepe volt a színházkedvelő nagyapának. Az apa 1636-ban, jómódú polgárként előkelő iskolába, a jezsuiták Clermont kollégiumába küldte fiát, ahol osztálytársa volt Cyrano de Bergerac, és ahol később, maga Voltaire is tanult. A jó eszű fiatalember az átlagosnál hamarabb fejezte be a középiskolát, majd jogi tanulmányokba kezdett és 1641-ben ügyvédi vizsgát tett. Tanulmányait befejezvén hivatali esküt tett, amely apja tisztségének örökösévé avatta.

Illustre Théâtre

1640-ben megismerkedett egy olasz utcai komédiással, aki új játékstílussal gazdagította a komédiázást, amelyet akkor a középkori hagyomány és az olasz rögtönzéses bohózat, a commedia dell’ arte jellemzett. Molière kapcsolatba került egy színész dinasztiával, a Béjart családdal és annak legtehetségesebb tagjával Madeleine-nel. Hiába küldte az apja maga helyett a királyi udvarhoz kárpitosi munkára, az életét és idejét már a színjátszás tanulmányozása töltötte be. 1643-ban szakított családjával, lemondott öröklendő udvari tisztségéről, az apja pedig megvont tőle minden támogatást. A Béjart testvérekkel és néhány komédiással együtt társulatot szervezett, Illustre Théâtre néven. A társulat eleinte sikertelenséggel és anyagi gondokkal küzdött. Felcserélte tisztes polgári nevét Molière-re. Az együttes csődbe kerülése után Molière-t csak egy útépítő mester kölcsöne mentette ki az adósok börtönéből. A kudarcok és a börtön sem térítette le a választott útjáról. A Béjart testvérekkel együtt vándoréletet kezdett, tizenkét évig járták a vidéki városokat. Molière és társai a labdajátékok részére készült csűrszerű épületekben játszottak, többnyire művelt és igényes közönség előtt. Műsorukra komoly műveket tűztek, csupán kísérőként, ráadásképpen, a közönség mulattatására mutattak be bohózatokat. Párizsban a király előtt is játszottak 1658-ban, Corneille tragédiájával csak félsikert arattak, de a kísérő műsorként bemutatott Molière-bohózat, A szerelmes orvos sikert aratott, és ezzel megnyílt az út a szerző-színész-színigazgató előtt. A király öccse védnökséget vállalt az együttes fölött, így ez lett a harmadik állandó párizsi színház.

Edmond Geoffroy: Molière társulata

Molière megértette, hogy saját darabjaival jobban boldogulhat, mint bármi mással. 1659-ben írta és adták elő a Kényeskedőket, mely még őrzi a commedia dell’ arte jegyeit. Molière szatíra tárgyává tette a szalonok világát, a szellemi élet elnőiesedését, a valóság és az erkölcs eltorzítását, ami inkább az egyre gazdagodó polgárság körében divatozott. A siker érkezésével együtt első dolga volt, hogy kibékült apjával, és visszavette a családi tisztség öröklésének a jogát. A színpadi és kiadói tiszteletdíjai, színészi járandóságai, a király alkalmi ajándékai viszonylagos jólétbe emelték. A társulat 1660-ban végleges otthont kapott a Királyi Palota egyik termében.

Férjek iskolája és a Nők iskolája

Molière munka közben tanulta meg a művészete és mestersége titkait. Molière ebben az időben gyakran találkozott szabadelvű filozófusokkal, költőkkel, kritikusokkal. Barátság szövődött La Fontaine, Racine, a kor vezető kritikusa, Boileau és Molière között. Gyors ütemben alkotta műveit, meghonosította a típusalkotást, a jellemábrázolást, kísérletet tett a teljes színjátszás megteremtésére. 1660-ban írta a Sganarelle-bohózatot, témája a hamis látszat, némileg hasonló a Kényeskedőkéhez, meséje azonban időtlen. Alapvető újdonsága a komikum áttétele a helyzetről a jellemre, illetve olyan helyzetek kidolgozása, mely a jellemet világítja meg. A következő évben jelent meg a Férjek iskolája. Műveinek, rendezéseinek és játékának sikerei miatt egyre gyakrabban hívták vendégszereplésekre. Az 1861-ben írt Tolakodók egy nagyszabású és látványos balett-vígjáték. A királyi udvar főmuzsikusa, Lully gyakori munkatársa volt Molière-nek. 1662 elején megnősült, feleségül vette Madeleine Béjart, aki húsz évvel volt fiatalabb nála, akit gyermekkora óta ismert, nevelt, tanított. Családi élete azonban boldogtalan volt, megmérgezte a rágalom, a megalázottság, a féltékenység, de voltak szebb időszakok is, a három gyermeke születésének időszaka.

1662 végén bemutatták az ötfelvonásos Nők iskoláját, amelyet egyesek magánélete vallomásaként értelmeztek. A vígjáték tanulsága, hogy az élet rendje minden akadályon át győzedelmeskedik, és aki ennek útjában áll, az nevetségessé válik. Molière-t sokan támadták, szemére vetették művei szabadszájúságát, a vallástalanságot, a kegyeletsértést, az erkölcstelenséget, a társadalom alapjainak kikezdését, tehát mindazt, amit a kritika kifogásolni szokott az új szellemű alkotásokban. Molière néhány hónap múlva sajátos módon, egy kulcsbohózatban válaszolt, A nők iskolája kritikája címen. Ennek az egyfelvonásosnak az a jelentősége, hogy szembesíti ellenfeleit, az élet hamisjátékosait, a „kényeskedőket”, az áltudósokat, a hozományleső márkikat a természetesség képviselőivel.

Jean Léon Gérôm: XIV. Lajos és Molière

Molière Versailles-i rögtönzés címen újra összefoglalta a támadásokat és szellemes cáfolásukat, gúnyolja vetélytársait és ellenfeleit, azt is kifejti, hogy a vígjáték „főleg kortársaink fogyatékosságait mutassa be.” A király és az udvar kedvelte Molière-t, mert 1664 elején újabb előadásra hívták meg, egy táncos-zenés bohózatot, igazi vígjáték-balettet írt, zenéjét Lully szerezte. A darab balett részében XIV. Lajos is fellépett, el lehet képzelni, hogy milyen szemmel nézhették a színészek a mesterségükbe kontárkodó királyt. Molière élete csúcsán címert rajzoltatott magának: két majom tartja a vállán az Igazság három tükrét, kezükben álarc. A tükrök mindent meglátnak, a majmok mindent utánoznak, az álarcok a képmutatásra utalnak.

Tartuffe

1665-ben a király bizalmának jeléül személyes védnökségét élvező királyi társulattá nevezte ki Molière együttesét. Magánelőadásokon, szabadszellemű főurak előtt játszották a Tartuffe-öt, amely sok küzdelem árán 1669-ben, az anyakirálynő halála után kerülhetett a színpadra és a nyomdába. Molière hallhatatlan típust alkotott, valamennyi műve közül a Tartuffe lett a legnépszerűbb. Az ember és az erkölcs javíthatóságában rendületlenül hívő költő-színészt főleg azért vonzotta e típus, mert jól példázza a mindennél visszataszítóbb túlzást, visszaélést az emberek legbensőbb hitével, a hamis játékot, a hazugságot. Tartuffe beférkőzik a hiszékeny polgár bizalmába, szétzilálja otthonát, megszerzi vagyonát és csak az érzékisége buktatja el. Hitvány szélhámos, kitartó és erős, tudja, mit akar, vagyont és élvezetet, meg is szerezné mindkettőt, ha nem volna szerelmes a félrevezetett polgár feleségébe, Elmirába. Mint minden vígjátékában, itt is a komikum tőszomszédja a tragikumnak, s néha elmosódik a határ. Tartuffe maga csak a harmadik felvonásban jelenik meg, ám kezdettől fogva szinte megszállva tartja a színpadot, a családot, a lelkeket. Molière 1665-ben, a Tartuffe elleni támadások kezdete után írta Don Juant. Az európai irodalom legjelentősebb mítoszát kelti újra életre, Molière-i felfogás szerint szintén a hit és a hitetlenség, erkölcs és erkölcstelenség viszálya a cselekmény mozgatórugója.

Újabb vígjáték-balettjének zenéjét ismét Lully írta, új téma jelent meg benne, az orvosok kigúnyolása, ez volt A szerelem, mint orvos. Egy újabb kortípus jelent meg, a tudománnyal visszaélő csaló típusa. Molière-t betegsége és családi problémái még keserűbbé tették, ilyen állapotban írta meg 1666-ban az Embergyűlölőt, melyről számtalan tanulmány sem tudta véglegesen tisztázni, milyen mértékben önszatíra és milyen mértékben társadalmi kép. Az Embergyűlölő elsősorban a társasági erkölcsöket gúnyolja ki, a látszatok ellen tiltakozik, az álarc ellen, amelyet kénytelen viselni mindenki, aki e társadalomban érvényesülni akar, de az álarc maga az élet, s aki az álarcot tépdesi, a világgal kerül szembe. A darabot vegyes érzelmekkel fogadták, nem is volt sikere mindaddig, amíg Molière nem tűzte műsorra kísérődarabként újabb orvos-bohózatát, a Botcsinálta doktort. Ez a bohózat Molière egyik legkedveltebb és legtöbbet játszott darabja lett. Régi bohózati téma elevenedik meg, az orvosok nagyképű kontárságát kipellengérező „parasztdoktor”. Alkotói érdeklődését egyre erősebben vonzotta a teljes színjátszás élménye, a költői szöveg, a zene és a tánc összeötvözése. Ekkor már a művészi erőfeszítése főként a rendezésre irányult.

Egy kép a Dandin György, avagy a megcsúfolt férj című magyar filmből

Az 1668-ban bemutatott Amphitryon mitológiai témát dolgoz fel, Jupiter és Alkméne szerelmét. Az Amphitryon sikeres bemutatója után újabb bohózatban fordul a társadalmi fonákság felé. A Dandin Györgyben is az osztálykülönbségekből adódó humoros helyzetekben jelenik meg a komikum. Dandin György meggazdagodott paraszt, akit felesége, a nemes hölgy, a szeme láttára csal meg, aztán arra kényszerít, hogy bocsánatot kérjen a gyanúsításért. Molière-műben most először győz a gonoszság, ha nem is az erkölcs fölött, de a butaság és beképzeltség fölött. 1668-ban egy újabb nagy prózai vígjátékot adtak elő, ez volt A fösvény. Polgári környezetben két világ él egymás mellett, küszködik egymással, az apa, aki bezárkózik testet-lelket sorvasztó fösvénységbe és gyermekei, akik élni és örülni szeretnének. A fösvény apa – Harpagon – rettegett és nevetséges erkölcsi fogyatékosságaival megmérgezi a levegőt maga körül. A komikum és a tragikum keveredik itt is. Vígjáték-balettjei közül a legjelentősebb és irodalmilag is a legigényesebb az Úrhatnám polgár. Szerkezete laza, szereplőinek jellemrajza elnagyolt, helyzetei páratlanul ötletesek, gyorsan változók, nagy hatásúak. A darabhoz szintén Lully írta a zenét.

Az utolsó előadás

Molière 1665 óta küzdött a kórral, egy gonosz tüdőgyulladás következményeivel. 1673 februárjában, 51 éves korában érte a halál. 1673. február 17-én a Képzelt beteg negyedik előadása előtt már nagyon rosszul volt, kérlelték, hogy aznap ne játsszon, de hajthatatlan volt. Az előadás közben roham fogta el, vért köhögött föl a tüdejéből, de kissé magához térve, a darabot hallatlan önuralommal végigjátszotta. Azon a februári éjszakán, alig néhány órával a jelenet után görcsös fuldokló roham jött rá. Papot is hiába hívtak hozzá, helyette két utcán kéregető apácára akadt a felesége, akik szeretettel ápolták Molière-t, míg le nem csukódott örökre a szeme. A polgári hatóság a temető árkába akarta eltemettetni, a papság pedig megtagadta a vallási szertartást. Molière felesége sírva kért segítséget a királytól. A főpap a király szavára sem akart engedni, hogy Molière-t szentelt földbe temessék el. A király bölcsen gondolkodott, s megkérdezte: „Tulajdonképpen milyen mélységig szentelik meg a földet?” „A sír mélyéig, négylábnyira.” – jött a válasz. „Temessék hát Molière-t öt lábnyi mélyen.” – így vágta el a gordiuszi csomót a király. Néhány évvel később, 1677-ben királyi rendelet alapján Molière elárvult társulatát és a Bourgogne-színházat egyesítették, így született meg a francia Nemzeti Színház, a Comédie Francaise, amelyet „Molière házának” is szokás nevezni. A Francia Halhatatlanok Intézete mintegy száz évvel később felállíttatta üléstermében Molière mellszobrát, Voltaire mellett.

Comédie Francaise

Voltaire Molière-ről

Voltaire írt egy tíz oldalas Molière-életrajzot, amelyben épp azokat a tulajdonságait magasztalja, amelyek az ő egyéniségét nem ékesítették: a színész-író irgalmas szívű, jó ember volt, csupa segítőkészség, gyakran támogatta anyagilag a fiatal szerzőket, induló pályatársait, Franciaország neki köszönheti Racine-t, mert a fiatal kezdőt ő alkalmazta a színházánál. Voltaire mesélte el Molière esetét a koldussal, akinek alamizsnát adott, s aki utána szaladt az utcán, s így szólt: „Uram, ön talán nem aranyat akart adni nekem, itt van, visszahoztam” – mondta a koldus. „Akkor fogja barátom ezt a másik aranyat is” – mondta Molière.

Élete minden megnyilvánulása tulajdonképpen tragikus volt, először magával volt elégedetlen, hiszen leghőbb vágya volt, hogy tragikus drámai hős legyen, de ez sohasem valósult meg. Felesége, Armande, akit imádott, megcsalta, támogatta Racine-t, aki darabjait más színházakban játszatta, legfontosabb alkotótársa, Lully, elfordult tőle. Élete és éltető eleme volt a színház. Goethe írta róla: „A szerelem és a színpad vértanúja, tiszta lélek volt!” A komédia mindhárom műfajában – bohózat, vígjáték, szatíra – maradandót alkotott. Molière maga állapította meg, hogy a komédiának célja az emberek szórakozás közben történő megjavítása, a század bűneinek ostorozása nevetséges képek sorozatán keresztül. A komédia és hősei változatlanul élnek, hatnak a világ színpadain és várják a társadalom és az ember megjavulását. Február 17-én, halálának évfordulóján mindig A képzelt beteg című darabját játssza a Théâtre Francaise. A színészek a színpad közepén felállított Molière-szobor előtt párosával, legjobb Molière-szerepük jelmezében elvonulnak, s a szoborra helyezik a megbecsülés és tisztelet babérkoszorúját.

Források:
Deák Tamás: Molière. In: Boldog verseny. Bukarest: Kriterion Kiadó, 1973.
Dobossy László: A francia irodalom története. 1. köt. Budapest: Gondolat Kiadó, 1963.
Udvaros Béla: Molière tragikuma: Bevezetés műveinek világába. Budapest: Nap Kiadó, 2014.

Képek:
Nicolas Mignard: Molière
Edmond Geoffroy: Molière társulata
Jean Léon Gérôm: XIV. Lajos és Molière
Dandin György
Comédie Francaise

Közérdekű

Kapcsolat

Cím:
Kaposvári Egyetem Egyetemi Könyvtár
7400 Kaposvár, Guba Sándor u. 40.
Postacím: 7401 Kaposvár Pf.: 16.

Telefon:
82/505-936 – Olvasószolgálat, információ
82/505-934 – Kiss Gábor könyvtárigazgató
82/505-800/1307 m. vagy 1308 m. könyvtárközi kölcsönzés
82/505-935 – Fax

E-mail:
(könyvtárközi kölcsönzés)

facebook youtube rss

Megközelíthetőség

Írjon nekünk!

© 2018 Kaposvári Egyetem • Egyetemi Könyvtár. Minden jog fenntartva!

Please publish modules in offcanvas position.

A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.

Adatvédelmi szabályzat

0
megosztás