facebook youtube rss
2017. február 05. | 23.00

François Truffaut

François Truffaut francia kritikus, filmrendező, a francia új hullám emblematikus alakja, 1932. február 6-án született Párizsban. Egyedülálló utat járt be, hiszen úgy került a kamera mögé, hogy nem érettségizett le, és tudását nem iskolákban, hanem autodidaktaként szerezte meg. Filmjeinek többsége regényből készült, de ezeket csak alapötletként használta, a témát maga formálta új, önálló művé. Truffaut nem a képi világával, formanyelvével hozott újat a filmművészetben, hanem avval, hogy megteremtette az úgynevezett személyes filmet. Filmjeinek meggyőző ereje a finom jellemábrázolásban és a tapintatosan háttérben maradó rendezésben rejlik. A drámai csúcspontokat sosem játszotta ki, csupán sejttette a legfontosabb mozzanatokat. Már kritikusként is vallotta, majd filmjeiben is követte azt a nézetet, hogy a film csakis a legszemélyesebb tapasztalatokról szóljon, arról beszéljen, amiről van mondanivalója. Két örök témája volt, a nők és a gyermekek, más szóval a gyermekkor és a nők a férfiak életében. A sorsszerűség és a gyakran fölbukkanó halálmotívum is gyakran megjelent filmjeiben. Truffaut legendásan olvasott és tájékozott filmrendező volt, az egyetemes filmművészet egyik legköltőibb alkatú rendezője.

 

 

 

„Nem szeretem a nagyon bonyolult, a nagyon csinált történeteket. Azt szeretem, amikor meglehetősen hozzátapadnak a valósághoz és részletek közben is szeretem arra kényszeríteni az embereket, hogy elhiggyék a történetet, és hogy közvetlenül érintse őket. Ez a célom.” – vallotta Truffaut, a francia új hullám vezéralakja.

Nehéz gyermekkor

Truffaut házasságon kívül született, anyja és mostohaapja, Roland Truffaut nevelte fel, vérszerinti apjával sohasem találkozott. Anyja titkárnő volt egy hetilapnál, nevelőapja pedig műszaki rajzoló. Nehéz gyermekkora volt, szeretetlen légkörben nőtt föl, anyja mindig éreztette vele, hogy terhére van. Később gyakran lázadozott a szülei, és általában mindenféle hatalom ellen. Truffaut először ötéves kora táján ismerkedett meg a mozgóképpel, a nagynénje vitte magával egy előadásra. Az elveszett paradicsom volt az első nagy mozi élménye, a filmet a nagymamájával együtt nézte meg. Truffaut-nak meglehetősen mozgalmas, sőt zűrös ifjúsága volt, csavargott, kimaradt az iskolából, s emiatt elmérgesedett a viszonya a családjával. A mozi volt a kiskamasz François-nak egyetlen vigasza, rejtekhelye. Neki a mozi volt a család, az iskola, és az élet. Iskolakerülő diákként látta élete első kétszáz filmjét a mozikban, már kiskamaszként is egészen rendkívüli filmes műveltségre tett szert, ismerte a jeleneteket, a beállítások sorrendjét, és betéve tudta a dialógusokat.

Egy kép a Négyszáz csapás című filmből

A mozi szerelmese

14 éves korától apró munkákból tengődött, kifutófiúként dolgozott, majd gyári munkából próbált megélni. Időnként három filmet is megnézett naponta, mániákusan gyűjtötte és rendszerezte a filmművészettel kapcsolatos cikkeket, kritikákat, dokumentumokat. Már tizenévesen elképesztő szaktudásra tett szert, valóságos két lábon járó filmlexikon volt. A filmes szaklapokat mindig elolvasta, és rendszeresen látogatta a korabeli filmklubokat. Truffaut megismerkedett az Elle című lap irodalmi vezetőjével, aki filmrecenziók írásával bízta meg, így otthagyta a gyári munkát. 1948-ban, tizenhat éves korában, az általa alapított filmklubban egy szélhámos miatt pénzügyi zűrbe keveredett, ezért apja intézkedésére fiatalkorúak nevelőintézetébe került. Ennek emlékeivel találkozhatunk a Négyszáz csapás című filmjében. Érdekes fordulat Truffaut életében, amikor levelet írt André Bazinnek, a legnagyobb francia filmkritikusnak és filmesztétának, aki kihozatta őt az intézetből és munkát szerzett számára. Egy szerelmi csalódás 18 évesen a katonasághoz kergette, ám fél év németországi kiképzés után Vietnamba akarták vezényelni. Ehhez persze nem volt kedve, s katonaszökevény lett; ismét Bazin, az atyai jó barát mentette meg, aki leszereltette védencét, majd publikálási lehetőséget biztosított számára.

 

A filmkritikus

Az ötvenes évek végén jelentkeztek a megújulást hozó francia filmek. A televízió térhódítása következtében a filmkészítés hagyományos formái nem biztosították a sikert a mozikban, bizonyos sémák és formák kiüresedtek. Elkerülhetetlenné vált, hogy az új nemzedék új látást hozzon, új utakat keressen, legtöbbször a tömegtermelés ellen lázadt, a minőség érdekében szólt. Az atyai jó barát, André Bazin segítette a fiatalember kritikusi pályáját. 1948-ban publikált először, és ettől fogva folyamatosan írta filmkritikáit különböző lapokba. A francia filmkritika rettegett tollforgatója lett, kortársai szerint a leggyűlöltebb. Az igazi, alkotói filmet védte a hazug termékekkel szemben, nem rossz irányzatok ellen, hanem a rossz filmek ellen harcolt. A tömegtermelést elutasító fiatalok művészi alapállását Truffaut így fogalmazta meg: „Minden alkotótevékenység morális tevékenység. Azt hiszem, az esztétikai kritériumok gyakran szorosan összetartoznak a morális kritériumokkal. Létezik egy művészi morál, aminek semmi köze az éppen érvényes morálhoz.” Filmtörténeti jelentőségű az 1954-ben publikált híres és hírhedt cikke: A francia film bizonyos irányzata. 1956-ban a cannes-i filmfesztiválról küldött beszámolójában lelkesen írt az Arany Pálma-díjra jelölt magyar filmről, Fábri Zoltán Körhintájáról.

Az első film

Az elméletileg kitűnően felkészülő Truffaut végső célja természetesen a rendezés volt. A filmkészítés gyakorlatával 1956-ban, az olasz Roberto Rossellini asszisztenseként ismerkedett meg. 1957-ben feleségül vette Madeleine Morgensternt, két gyermeke született, Laura és Eve. Filmproducer apósa, a magyar származású Ignace Morgenstern segítette Truffaut-t karrierje elindításában. Dolgozott Jacques Rivette és Jean-Luc Godard stábjában, rendezett két rövidfilmet, majd 1958-ben elkészítette első, önéletrajzi ihletésű filmjét, a kamaszkorról szóló Csirkefogók című filmet. Ezzel bebizonyította, hogy képes filmet készíteni. Ez a film sokkal jelentősebb, mint amilyennek első pillantásra látszik, már ebben a legelső filmben is ott vannak a későbbi életmű legfontosabb elemei, témái, rögeszméi: a kamaszgyerekek iránti érdeklődés, a fetisizált női test, az életnek a művészethez, a valóságnak a fikcióhoz való viszonya. Sőt, mintha a kisfilm az egész truffaut-i életmű miniatűr előképe volna.

Négyszáz csapás

Amikor filmkereskedő apósa jelentősebb összeget adott számára, akkor megrendezte a – sokak által legjobb művének tartott – Négyszáz csapás című filmet. Truffaut gyermekkorának gyötrelmei, nevelőintézeti emlékei elevenednek meg a vásznon. A film tizenkét nemzetközi díjat, közte a cannes-i legjobb rendezés díját nyerte el, s azonnal a filmművészet nagyjai közé emelte őt. A film főhőse – Antoine Doinel – Truffaut megszemélyesítője. Filmjeinek visszatérő figurája Antoine, felbukkan több filmjében is: Húszévesek szerelme egyik epizódjában, az Antoine és Colette-ben, a Lopott csókokban, a Családi fészekben, majd az Antoine Doinel-történeteket lezáró Menekülő szerelemben. A Doinel-ciklusban feldolgozott események java része Truffaut életéből valók, és dialógusaiban is az ő kétségei, gondolatai, bizonyosságai fogalmazódnak meg. Truffaut valószínűleg a filmjeivel próbálta megoldani számos konfliktusát, tudatos és tudattalan problémáit, a rendező véget nem érő párbeszédet folytat önmagával, a szüleivel, feleségével és a gyerekeivel, így közölve velük, közvetve, amit személyesen nem tudott elmondani. A film egyszerre menedék is Truffaut-nak.

A Négyszáz csapás úgyszólván egyik napról a másikra emblematikus mű lett, az új francia mozi reprezentatív alkotása. A film sikerének csak egy nagy vesztese volt: a család. A rendezőnek az alkotói pályája elején volt szüksége arra, hogy végre megszabaduljon a gyermekkor minden gyötrelmes terhétől, és eltakarítsa a lelki akadályokat. A film egyszerre nyomasztó és felszabadító, kettős jellege, hangulata minden képsorából sugárzik. A Négyszáz csapás ugyanis egyszerre bosszú és megbocsátás, elégtétel és kiengesztelődés. Némi túlzással élve azt is mondhatjuk, hogy a film egy kicsit olyan funkciót töltött be Truffaut életében, mint egy pszichoanalízis, nemcsak az anyagyűlölet filmje, hanem az elfogadó anya utáni vágyakozásé is.

A vad gyerek

1806-ban jelent meg Itard könyve, melyben saját orvosi tapasztalatait írja meg az erdőben talált, csecsemőkorától állatok között élő, beszélni nem tudó gyerek neveléséről. A filmben Itard doktor – akit maga Truffaut játszik – saját házába fogadja a vad gyereket, ruhához szoktatja, enni, beszélni tanítja. A fiú hol hihetetlen értelmet árul el, hol dührohamban tör ki, nem hajlandó együttműködni, többször megszökik. A film egyik jelenetében a fiú kint az udvaron viharos esőben hajladozik, szinte rituálisan vonaglik a záporban, az ablakból a doktor feszülten figyel. A néző úgy érezheti, hogy a fiú többet tud a világról, mint a civilizált emberek. Az orvos és maga Truffaut is hisz és bízik az értelemben és a munkában. Az egész filmet áthatja a tiszta hit és bizalom az emberi életben, az emberi civilizációban.

Lőj a zongoristára!

Truffaut második nagy játékfilmje, A Lőj a zongoristára! David Goodis amerikai bűnügyi regényéből készült film kevéssé amerikai és kevéssé bűnügyi film. a Film hőse, Charlie, egy külvárosi lebuj zongoristája félénken botladozik a gengszterek és az áldozatkész nők között. A bűnügyi filmek különleges szellemes darabja ez az alkotás, egyúttal paródiája, kifigurázása is. Charles Aznavour a zongorista, kicsit ő is Truffaut „hasonmása”, időnként belső monológokat mond félelemről, tanácstalanságról, reménytelenségről, szerelemről. Tragikomédiának is vélhetnénk a film műfaját, de Truffaut teljesen új hangú, formanyelvű és hangulatú filmmel írta újjá a bűnügyi filmtörténetet.

Jules és Jim

Henri-Pierre Roché elfelejtett regényéből lett a francia filmes új hullám alapműve, az 1962-ben készült Jules és Jim. A nő és a szerelem témája talán ebben a filmben fogalmazódik meg a legmagasabb szinten, a szerelmi döntésképtelenség alapfilmjében. A történet közel húsz évet, három ember különös és megrendítő kapcsolatát, szerelmüket, barátságukat és halálukat öleli át. A férfi és a nő viszonyában a férfiak gyámoltalanságára mutat rá Truffaut, a nő nélküli és a nővel való gyámoltalanságra is. Ezeket a problémákat elemzi, vizsgálja számos filmjében a megoldás egyértelmű receptje nélkül. A barátság bonyolult és ellentmondásos kettősségét Truffaut-nak mindvégig kitűnő érzékkel sikerül ábrázolnia - éppúgy, mint a szerelem megfoghatatlan többrétegűségét, a szexuális szerepek állandó felcserélhetőségének izgalmát. Hanglemezen is megjelent a Jules és Jim híres dala: Jeanne Moreau, a filmbeli Catherine énekli a dalt, címe Le tourbillon, magyarul: Az élet forgataga. Több, később készült filmjében is találkozunk a barátság, a szerelem, a halál közelségének témájával, ezek a Bársonyos bőr, A menyasszony feketében volt, A Mississippi szirénje, A férfi, aki szerette a nőket, Az utolsó metró, a Szomszéd szeretők és a Végre vasárnap!

451 Fahrenheit

1965-ben elvált feleségétől és a következő évben elkészítette talán legismertebb filmjét. Truffaut először és utoljára forgatott Franciaországon kívül, Angliában, nem is érezte jól magát az idegen helyszínen. Ray Bradbury fantasztikus novellájából készült a 451 Fahrenheit. A film kultúra, az irodalom fontosságáról szól. Farenheit 451 fok – ezen a hőmérsékleten gyullad meg a papír, innen ered a film címe. Bradbury és Truffaut jövővíziója meglehetősen borúlátó, olyan társadalmat jósolnak, amely Orwell 1984 című. filmjével rokon. Itt a tűzoltók feladata a titkosrendőri munka, fel kell kutatniuk, hogy elégethessék a tiltott könyveket, és minden könyv tilos, kivétel nélkül, csak a képernyő tévéműsorait szabad nézni. A regény intellektuálisan és érzelmileg is rendkívül fontos szerepet játszott Truffaut életében. A történetnek egy Montag nevezetű tűzoltó a hőse; őt küldik ki a hatóságok, ha felmerül a gyanú, hogy valaki könyvet rejteget a lakásában. Csakhogy a törvénytisztelő férfit egy csinos szomszédasszony „megrontja”: Montag, dacolva a szigorú tilalommal, ráeszmél a könyvek értékére, majd amikor a felesége feljelenti, átmenekül a folyó túlsó partjára, ahol a „könyvemberek” erdejében mindenki kívülről megtanul egy könyvet, hogy átmentse az utókornak. Mind a regénynek, mind a filmnek a befejezése a legmaradandóbb, a legszemélyesebb. A könyvégető társadalomból elmenekült olvasók egy kis csoportja élő könyvtárat teremt, a „könyvemberek” egy behavazott tájon sétálgatva memorizálják a szöveget.

Zsebpénz

Második felesége a jellegzetes szépségű Fanny Ardant színésznő volt, a Végre vasárnap! és a Szomszéd szeretők női főszereplője, közös gyermekük is született: Joséphine. Truffaut a hetvenes évek elején már közismert személyiség volt, akinek nem egyszer politikai kérdésekben is kikérték a véleményét. Amikor a sajtószabadság védelméről vagy a cenzúra elleni tiltakozásról volt szó, Truffaut sohasem hiányzott a névsorból. A gyermekkor meghatározó szerepe és hatása ismét megjelenik az 1976-os Zsebpénz című filmben. Truffaut alaptétele cáfolhatatlan: a felnőttek a felelősek a boldogtalan vagy éppen a boldog gyermekkorért. A film végén egy felnőtt, egy rokonszenves tanár fogalmazza meg a következő gondolatot: „Egy boldogtalan felnőtt újrakezdheti az életét valahol másutt… Egy boldogtalan gyermeknek ilyesmi eszébe sem jut, ő csak érzi, hogy boldogtalan, de fájdalmának nevet sem tud adni, és ráadásul, jól tudjuk, hogy legbelül nem okolja szüleit vagy a felnőtteket, amiért szenved. A boldogtalan gyerek mindig bűnösnek érzi magát, és ez a legszörnyűbb.”

Hitchcock barátsága

Truffaut nagyon nagyra tartotta, és kiválóan ismerte Hitchcock munkásságát, interjú- és beszélgetéskötetet is összeállított a rendezőről. Amerikai útján elképedve tapasztalta, hogy az amerikai filmkritikusok zöme semmire se becsüli a „feszültségteremtés mesterének” alkotásait, holott a Psycho rendezője – legalábbis szerinte – olyan „nagy titoknak”, mágikus tudásnak a letéteményese, amelynek a némafilm legnagyobb alkotói voltak birtokában. A maratoni interjú hat napig tartott. A Végre vasárnap című fekete-fehér thrillerkomédia akár Hitchcock-utánzatnak is tekinthető.

Hitchcock és Truffaut

Truffaut 1973-as, Amerikai éjszaka című filmje elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Színészként szerepelt néhány saját filmjében, és Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című alkotásában is. Bár többször visszatért a klasszikusabb látásmódhoz, művészetére végig jellemző volt a különböző műfajokkal való kísérletezés. Életműve mennyiségileg is lenyűgöző, szinte minden évben készített filmet. Bár szemére szokták vetni műveinek egyenetlen művészi színvonalát, mégis a francia film formálója és vezetője volt. 1983-ban agytumort diagnosztizáltak nála, nem sokkal később, 52 évesen hunyt el Párizsban.

 

 

Források:
Ádám Péter: Truffaut, aki szerette a mozit. 1. In: Filmvilág, 2008. 10. sz. p.20-27.
Bikácsy Gergely: Truffaut, a kamasz és a felnőtt. In: Bolond Pierrot moziba megy: A Francia film ötven éve. Budapest: Héttorony: Budapest Film, 1992. p. 173-193.
Kaiser László: Francois Truffaut. In: Egyéniségek és filmművészet: Hét portré. Budapest: Hungaovox Kiadó, 2010. 9. 58-66

Képek:
François Truffaut
Négyszáz csapás
Hitchcock és Truffaut

 

 

Tovább a kategóriában: « Csáth Géza Franz Schubert »

Közérdekű

Kapcsolat

Cím:
Kaposvári Egyetem Egyetemi Könyvtár
7400 Kaposvár, Guba Sándor u. 40.
Postacím: 7401 Kaposvár Pf.: 16.

Telefon:
82/505-936 – Olvasószolgálat, információ
82/505-934 – Kiss Gábor könyvtárigazgató
82/505-800/1307 m. vagy 1308 m. könyvtárközi kölcsönzés
82/505-935 – Fax

E-mail:
lib [KUKAC] ke [PONT] hu • kvtkozi [KUKAC] ke [PONT] hu (könyvtárközi kölcsönzés)

facebook youtube rss

Megközelíthetőség

Írjon nekünk!

© 2018 Kaposvári Egyetem • Egyetemi Könyvtár. Minden jog fenntartva!

Please publish modules in offcanvas position.

A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.

Adatvédelmi szabályzat

0
megosztás