170 éve született Paul Gauguin
2018.06.06.

Eugéne Henri Paul Gauguin francia festő, van Gogh és Cézanne mellett a posztimpresszionizmus, és a fiatal művészek által oly kedvelt szimbolizmus legnagyobb képviselője volt. 1848. június 7-én született Párizsban. Kalandos élete során volt tengerész, jómódú üzletember és nyomorgó festő, élt Peruban, Párizsban és Tahitin. Egész életét végig kísérte a művészet iránti elkötelezettség, az alkotás és az ezzel együtt járó szabad és „vad” életforma fékezhetetlen vágya, valamint a felelősségérzet és a lelkiismeret furdalás családja iránt. Gauguin egész életműve tiltakozás a civilizáció lélekromboló hatása ellen.


Gyermekkor

Édesanyja Aline Marie Chazal, apja Orléans Clovis Gauguin újságíró volt. 1949-ben III. Napóleon visszaállítatta a császárságot, és a köztársaságpárti politikai tudósítónak is el kellett hagynia Franciaországot. Peruba utaztak felesége rokonaihoz, két gyermeküket, a két éves Marie-t és Pault is magukkal vitték, Clovis Gauguin azonban az út végén meghalt. Az ifjú özvegyet és a gyerekeket a nagybácsi fogadta be hatalmas palotájába, ahol nagyvonalúan gondoskodott a családról. Paul kisgyermekkorát luxus körülmények között töltötte, inger gazdag környezetben. Soknyelvűség, gazdag kultúra, szabad légkör, gondtalanság vette körül. 1855-ben a gyermekkor paradicsomi állapota azonban véget ért, Clovis Gauguin apja elhunyt Orléansban és haza kellett utazniuk Franciaországba. A kis Paul többé nem érezte magát szabadnak, előbb egy bentlakásos iskolába küldték, majd tizenegy évesen középiskolába. Tizennégy éves korában beíratták egy tengerésztisztképző iskolába, Párizsba került ő is, ahol édesanyja varrónőként dolgozott. Kapcsolatuk közvetlen és szeretetteljes volt.

Gauguin édesanyja

Gauguin 1865-ben beállt matróznak és a következő évben már hadnaggyá lépett elő. 1867-ben, – Föld körüli útja közben – értesült édesanyja haláláról, ezért visszatért Franciaországba. Az anya Gustavo Arosa fotográfust, a család egyik barátját jelölte ki gyámnak, akinek jelentős gyűjteménye volt Courbet, Delacroix és Pissarro műveiből. Gauguin hároméves katonai szolgálatát a Jérome Napoléon cirkálóhajó fedélzetén töltötte, 1871 tavaszán szerelt le. Gyámjára mindenben támaszkodhatott, jól jövedelmező, társadalmilag megbecsült állást szerzett Paulnak egy párizsi pénzváltó ügynökségen. 1873-ban feleségül vette Mette Godot, egy szép és komoly dán kisasszonyt. Eközben Gauguin lelkében egyre erősödött a festés, a művészet iráni szenvedély, elkezdett rendszeresen múzeumba, kiállításokra, galériákba járni, elsősorban az impresszionisták érdekelték, Monet, Sisley, Manet, Renoir, Pissarro és Cézanne. Gauguin Colarossi Akadémia óráira járt, itt tapasztalta meg az alkotómunka eufórikus örömét. Közben sorra születtek Gauguin gyermekei: Émile, Aline, Clovis, Jean-René és Paul.

Gauguin és felesége, Mette

Impresszionisták körében

Gauguin gyámja közvetítésével került közel az impresszionistákhoz. Gauguin művészi indulását Pissarro útmutatásainak köszönhette, míg pályájának további fejlődésére Cézanne látásmódja volt nagyobb hatással. Gauguin elkezdett járni a Montmartre szórakozóhelyeire, személyesen ismerte Degas-t, Manet-t, Monet-t és Renoirt. Degas nemcsak Gauguin stílusára volt hatással, de példakép volt számára emberileg is és kölcsönös megbecsülésen alapuló barátságot kötöttek. Az impresszionisták kiállításain való részvétel megerősítette Gauguin elhatározását, hogy komolyan, hivatásszerűen foglalkozzon a művészettel, amely fokozatosan el fogja távolítani a polgári foglalkozásától. A párizsi tőzsde összeomlása Gauguin elbocsátásához vezetett. A legnagyobb problémát a család, az öt gyermek és a feleség eltartása jelentette. Párizsból a normandiai Rouenba költöztek a jobb megélhetés reményében, de csalódniuk kellett. Mette elhatározta, hogy a gyermekeivel visszatér a családjához Koppenhágába. Gauguin is vele tartott, és azt remélte, hogy Dániában talán nagyobb lehetősége lesz a művészi önkifejezésre és képeinek kiállítására. Az önálló kiállítás óriási bukás volt, ez a helyzet tarthatatlanná vált a festő számára. A család Dániában maradt, Gauguin pedig visszatért Párizsba a hat éves kisfiával, akit hamarosan nevelőintézetbe adott, és újra festeni kezdett.

Émile Gauguin

Pont-Aven

Gauguin 1886-ban érkezett Bretagne kis városába, hogy találjon magának egy viszonylag érintetlen, szabad helyet. Újra megtalálta azt az archaikus és egyszerű környezetet, amelyre Peruban töltött kisgyermekkora óta vágyott. Gauguin egész rövid idő alatt hivatkozási ponttá vált a pont-aveni iskolának nevezett kis művészcsoport számára. Szemben álltak a realizmus törekvéseivel, elvetették az impresszionisták érzékenységét, a természet titokzatos, rejtett lényegét akarták kifejezni, a természet, a tárgyak és a jelek szimbolikus összefüggéseit, lényegét, értelmét keresték.

Breton lányok tánca

Panama és Martinique szigete

Gauguin 1887 tavaszán elhagyta Franciaországot és Charles Laval festő társaságában Panamába utazott. Ekkoriban gőzerővel folytak a Panama-csatorna építési munkálatai, így a megélhetési költségek gyorsan az egekbe szöktek, így Gauguin is kénytelen volt néhány hétig kubikusként dolgozni az építkezésen, hogy meg tudjon élni. Hamarosan visszautazott barátjával Martinique-ra, a karib-tengeri francia gyarmatra, és a sziget északi részén telepedtek le. A buja növényzet, a tenger, a változatos állatvilág, a meleg és a barátságos légkör új erőt és motivációt adott Gauguin számára. A bíbor, az égszínkék és a zöld temérdek árnyalatának bűvös hatására Gauguin egyre távolabb került a Franciaországban tanult festői alapjaitól. Szívesebben élt együtt a bennszülöttekkel, mint a francia kolónia tagjaival. Az érintetlen és ragyogó természeten kívül a martinique-i nők is elbűvölték, így aztán meg is örökítette őket, amint egzotikus gyümölcsöket szüretelnek, pihennek, vagy a tengerparton imádkoznak, harmóniában, szinte eggyé olvadva a természettel. Miután elfogyott Gauguin pénze, beállt matróznak egy Franciaországba tartó hajóra, mindössze csak egy tucat vásznat vitt magával. A Martinique-on készült képeket elsősorban a Van Gogh fivérek méltányolták.

Tengerparton

Bretagne

1886-ban újra visszatért Pont-Avenbe, az itt készült munkái még Degas hatását mutatták és a japán metszetekét, amelyekért Gauguin mindig is rajongott. Rengeteg tájképet és egyre több emberi alakot festett, majd szimbolista kompozíciókat készített. Legnépszerűbb breton tárgyú képe a Jákob harca az angyallal (Látomás prédikáció után). Ez az első vallásos témájú festménye. Számos értelmezés látott napvilágot, ezek közül az egyik: az ember belső, önmagával való vívódása, mely a keresztény lélekben játszódik le. Ez a gondolat jelenik meg Victor Hugo: Nyomorultak című regényében is, amit nem sokkal a kép festése előtt olvasott.

Jákob harca az angyallal

Gauguin és Vincent van Gogh

Az állandó levélváltások Vincent van Gogh, Gauguin és Émile Bernard között, egyfajta testvériséget szültek a három festő között, el kezdték tervezgetni az együttes, kommunában való munkát. A festők – japán szokás szerint – elküldték egymásnak önarcképeiket. Gauguin az önarcképén Jean Valjeannal, Victor Hugo Nyomorultak című regényének főszereplőjével azonosította magát. (Önarckép. Nyomorultak, Amszterdam, Van Gogh Múzeum). Gauguin 1888 őszén elutazott Arles-be van Goghoz, kilenc héten át dolgozott együtt a két művész. Gauguin stílusa egyre határozottabb, karakteresebb lett. Itt készült egyik fő műve, Az arles-i gyógyintézet kertjében (Mistral). Barátságuk mindkettejük számára komoly csalódásba torkollott. Életvitelüket és anyagi helyzetüket érintő nézeteltéréseken túl eltérő jellemükből adódóan is rengeteg vitára került sor, ami lehetetlenné tette egy nyugodt kapcsolat kialakulását. A pattanásig feszült helyzet arra késztette Gauguint, hogy visszatérjen Párizsba. Miután Gauguin bejelentette távozásának szándékát és okát, Vincent rátámadt Gauguinre, majd súlyosan megsebesítette magát: levágta egyik fülcimpáját. Gauguin megrendült ettől az agresszív viselkedéstől, mely nyilvánvalóvá tette Vincent labilis idegállapotát. A tragikus esemény után soha többé nem találkoztak egymással.

Önarckép (Nyomorultak)

Párizsi világkiállítás

Gauguin 1888-tól ismét Párizsban élt, hű barátja, Schuffenecker volt a segítségére, felajánlotta, hogy költözzön hozzá, cserébe megfestette az egész családot, és neki köszönheti, hogy kiállítás nyílthatott meg munkáiból a Volpini kávéházban. Gauguin elkezdett érdeklődni a litográfia iránt, Bernard barátjával eljárt Leon Fauché műtermébe. Az 1889-es párizsi világkiállítás idején Gauguin is kiállított az Impresszionista és Szintetista Csoport tagjaként a fényűző kávéházban, az Eiffel torony alatt. A kiállításon leginkább az Európán kívüli, egzotikus országok művészetét bemutató részleget csodálta. Gauguint leginkább a tahiti pavilon nyűgözte le. Gauguin visszavágyott Bretagne-ba és egy tengerparti falucskában telepedett le. Gauguin szellemi és lelki útkeresésére a mélyen hívő keresztény Émile Bernard és húga voltak hatással, elkezdett transzcendentális és archaikus témákkal foglalkozni. Így születtek meg a Sárga Krisztus, a Breton kálvária és a Krisztus az olajfák hegyén. Krisztusra Gauguin mint értelmiségi és misztikus vezetőre tekintett.

Tahiti

Gauguin egy romlatlan, érintetlen természeti környezetű és társadalmú civilizációra vágyott, így 1889 elején Tahitire készült. Megvalósulhatott örök művészi ideálja, a nyugati civilizáció által még meg nem fertőzött, annak kötöttségeitől mentes társadalomban élhetett, alkalmazkodva a primitív, „vad” életkörülményekhez. Árverésre bocsátotta képeit, hogy előteremtse a pénzt az utazásra és búcsúvacsorát adott a Voltaire kávéházban, a szimbolisták híres szórakozóhelyén. 1891 áprilisában szállt hajóra és júniusban érkezett Tahiti szigetére. Hamar sikerült beilleszkednie a bennszülöttek társadalmába. Figyelmesen tanulmányozta a tájat és annak lakóit, a bőrük színét, a rájuk vetülő fényt, testi adottságaikat, idomaikat, kéz- és testtartásukat, szokásaikat. Hamar elérte, hogy már nem idegenként tekintettek rá. Az első hónapokban döntően portrékat festett (Nő virággal). Az ártatlanság elvesztése című festményen a tájképet ötvözi női akttal. A képen egy vörös róka a mancsát a nő keblére helyezi, ez az indiánoknál az erkölcstelenség szimbóluma. A modell Juliette Huet, Gauguin szeretője, aki szimbolikusan egy vörös virágot tart a kezében.

A mangót tartó asszony

A festő bambuszkunyhóban élt, eggyé olvadva a természettel, megtanulta a tahiti nyelvet is. Élettársa a tizenhárom éves Teha’amana lett, akit csak Tehurának hívott, ő volt a legkedvesebb modellje. Gauguin ebben az alkotói korszakában különböző stílusokat és kultúrköröket ötvözött, gyakran visszatértek a keresztény tematikájú képek. Az egzotikus tájak, az asszonyi testek ártatlan fedetlensége, az emberi kapcsolatok természetessége és a szabadságérzés, mind-mind egyre inkább meghatározta művészi útkeresését. A mangót tartó asszony című vásznon a mangó a termékenység szimbóluma és Teha’amana hamarosan bekövetkező anyaságára utal. Gauguint a bennszülött népek szakralitása, a tahiti mitológia érdekelte leginkább. Erre nagyszerű lehetőséget kapott, csak ifjú élettársának hitvilágára, babonáira, időnként érthetetlen viselkedésére kellett odafigyelnie. Gauguin a helyi mitológia teremtéstörténetéről akvarellekkel illusztrált könyvet is írt Ősi maori kultuszok címmel. Gauguint elbűvölte az akt műfaja, a női testek erotikus kisugárzása, érzékisége. Számos jelentős mű született ebben a témában (A holtak szelleme őrködik felettünk, A tenger közelében). Különleges színek és érzékek harmóniájának keveredése jellemző ezekre a képekre.

Újra Párizs

A tahiti idill azonban hamarosan véget ért, Gauguin pénzszűkébe került, elfogyott a vászna, festéke, és nyomasztotta az, hogy nincs senki, akit komolyan érdekelne a művészete. Küldött néhány képet a koppenhágai modern művészeti kiállításra, de nem aratott sikert velük. Kénytelen volt visszatérni Franciaországba. Megpróbált kibékülni feleségével, Mettével, aki tudta nélkül eladott néhány Gauguin-képet, de a túl erős, kölcsönös neheztelés és büszkeség megakadályozta a béke helyreállítását, a család végleg felbomlott. Gauguin tudatában volt Tahitin készült képeinek értékével, szerette volna őket jó áron értékesíteni egy egyéni kiállítás keretében, azonban csak néhány kép kelt el. Gauguin párizsi műterme egzotikus mikrovilággá alakult, amit lakás céljára is használt, és legújabb szeretőjével, Annah-val, a jávai modellel osztott meg. Gauguin pályájának ez az időszaka termékenynek bizonyult, volt ideje és lehetősége feldolgozni a Tahitin szerzett élményeit, megszerkeszteni kéziratait, fametszetekkel illusztrált önéletrajzi írásait befejezni. Így született meg a Füzet Aline-nak és a Noa Noa, melynek Illatos illat a jelentése, így szólították a nőket Tahiti szigetén. 1894 tavaszán újra Bretagne-ba utazott Annah-val, a szeretett, ismerős helyektől alkotókedve visszatérését remélte. Történt egy kellemetlen incidens, ami gátat szabott művészi szárnyalásának. Egzotikus szeretője és festő barátai társaságában az egyik kikötőbe látogattak, ahol a tengerészek Annah-t boszorkánynak nevezték és kővel dobálták meg. Gauguin óriási testi ereje ellenére megsérült és eltörte bokáját. Kórházi kezelés ellenére még hónapokkal később is komoly fájdalmai voltak, melyek tétlenségre ítélték és elkedvetlenítették. Annah ősszel Párizsba utazott, magával vitt minden értéket a műteremből a festményeket kivéve és örökre eltűnt.

Isten veled Európa!

A párizsi árverésen sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, amennyi szükséges volt az utazáshoz. Gauguin 1895 júliusában, negyvenhét évesen elindult a Csendes-óceáni szigetek felé, magányosan, szegényen, reményvesztetten, betegen. Szeptemberben érkezett meg a sziget nyugati partjára, itt épített magának egy bambuszkunyhót, és a legújabb társsal, modellel, a tizennégy éves Puharával költözött be. Az előző tahiti élettársa időközben férjhez ment. 1896-ban festett egy nagyméretű olajfestményt, egy monumentális aktot, ami visszaadta önbizalmát, amire nagy szüksége volt rossz testi és lelki állapota miatt. Ez volt A király felesége, avagy A nemes asszony. 1897-ben legkedvesebb lánya, Aline tüdőgyulladásban elhunyt, Gauguin depresszióba esett, még öngyilkosságot is megkísérelt. Rossz egészségi állapota és közérzete ellenére alkotókedve mégis megmaradt, képeinek összetett, titokzatos jelentéstartalmai elmélyültek, a művek irodalmi-költészeti utalásokkal telítődtek.

A király felesége

Számtalan különböző kritikai értelmezés született a – Gauguin által a legjelentősebb munkának tartott – Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? című festményéről. A műalkotás egyfajta szellemi és művészeti végrendelet, Gauguin festészeti témáinak esztétikai szintézise, világlátásának filozofikus összefoglalása. A kép az egyes ember és az emberiség létének az értelmével foglalkozik a különböző életszakaszokban, gyermekkortól az időskorig. Elküldte a vásznat néhány másik képpel együtt Párizsba egy kereskedőnek. Gauguin egyre nagyobb figyelmet kapott, műveiről egyre jobb véleménnyel volt a szakma és a közönség is, ehhez hozzájárulhatott az is, hogy a La Revue Blanche folyóiratban megjelent a Noa Noa című műve.

Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?

Egészsége javulni látszott, megújult erővel dolgozott tovább, megfestette a Két tahiti nő című festményét, ahol már a klasszikus, elegáns, francia ízlésvilágnak jobban megfelelő, harmonikus formák szoborszerű ábrázolásához tért vissza. Gauguin életének utolsó éveiben pesszimista és zsörtölődő lett, a bennszülöttek jogainak védelmezője. Politikai cikkeket tett közzé a helyi szatirikus lapban (Darazsak), majd létrehozta saját folyóiratát (A mosoly), melynek ő volt az újságírója, illusztrátora, szerkesztője, nyomdásza, terjesztője egy személyben. Párizsban közben egyre nőtt a francia gyűjtők érdeklődése Gauguin képei iránt. A mostoha körülmények, az újság miatt ért támadások és az egyre inkább húzódozó bennszülött modellek miatt újból rátört a menekülési kényszer.

Két tahiti nő

A Gyönyör Háza

1901 nyarán eladta földjét és elhagyta második családját, Pahurát, két gyermeküket, és útnak indult Marchesi-szigetek felé. Azonnal lenyűgözte a természeti gazdagság. A bennszülöttek hamarosan megkedvelték és barátjuknak tekintették. 1901-ben készült a szimbólumokban gazdag, A kilátás című képe, sokan a közeli halálának a tudatában levő művész spirituális hagyatékaként értelmezik a művet. Gauguin a halálát megelőző években könnyed hangvételű, gyönyörű műveket hozott létre, melyeket derű jellemez, ilyenek A lovasok a tengerparton, a Tahiti nő legyezővel. Gauguin 1902-ben vásárolt egy földterületet a katolikus missziótól és felépítette utolsó kunyhóját, melyet a Gyönyör Házának nevezett. Gauguin fatáblákkal és faszobrokkal díszítette kunyhóját. 1903-ban új, ifjú élettársa lett, Marie Rose Vascho személyében, akitől megszületett sokadik lánya, Tahiatikaomata. Ebben az időben Victor Segalen, a tengerpart orvosa volt az egyetlen európai, aki Gauguint meglátogatta, így számolt be a festő hajlékáról: „Emelkedett hangulatú, temetkezési szertartáshoz méltó színhely volt, méltó agóniájához. Fenséges volt és komor, zsúfolt, de még ízléses. Egy csavargó lélek utolsó megnyilvánulása.” Gauguint azzal vádolták meg, hogy a bennszülötteket hivatalos szervek ellen uszítva anarchista lázadást szít, ezért pénzbüntetésre és azonnal letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Közben utolsó élettársa is elhagyta és magával vitte kislányukat is. Ezek az események tovább rontották egészségi állapotát, siettették a közelgő véget.

Tahiti nő legyezővel

Halála

Gauguin 1903. május 8-án szívinfarktusban halt meg, elképzelhető, hogy morfium-túladagolás következtében. Csak az idős bennszülött varázsló és egy protestáns lelkész volt mellette. Mintha ez is szimbolizálná azt, melyek között Gauguin egész életében hánykolódott: a barbarizmus és a civilizáció. Ahogyan a halálos ágyán kívánta, az Ovri (Vad) című szobra a sírjára került, hogy vigyázza nyugalmát. A sírja az Atuana nevű falu katolikus temetőjében található.

 

Források:
Fiorella Nicosia: Gauguin. Budapest: Mérték Kiadó, 2010. (Nagy művészek élete)

Képek:
Paul Gauguin
Gauguin édesanyja
Gauguin és felesége, Mette
Émile Gauguin
Breton lányok tánca
Tengerparton
Jákob harca az angyallal
Önarckép (Nyomorultak)
A mangót tartó asszony
A Noa Noa borítója
A király felesége
Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?
Két tahiti nő
Tahiti nő legyezővel