Ella és a Nemzetközi Jazz Nap
2017.04.24.

A dzsessz jegyében telnek április utolsó napjai, hiszen 100 éve, 1917. április 25-én született Ella Fitzgerald, a tizenháromszoros Grammy-díjas amerikai dzsesszénekesnő, és április utolsó napja a Nemzetközi Jazz Napja. Az UNESCO 2011-ben döntött úgy, hogy április 30-át Nemzetközi Jazz Nappá nyilvánítja. Az ötletgazda a világhírű jazz-zongorista, Herbie Hancock volt. Az ünnep célja, hogy felhívja a figyelmet a dzsessz értékeire, az oktatást, a népek közötti békét, egységet, párbeszédet és együttműködést segítő erejére.

Egy kis dzsessz történelem

A dzsessz alapját a blues, a ragtime és a századelő divatos indulóinak zenei keveréke jelenti. A dzsessz a 20. század elején az afro-amerikai közösségekből indult ki és az 1920-as évekre vált nemzetközileg is ismerté. Innentől kezdve fokozatosan vált meghatározó zenei stílussá a világban, amely jelentős hatással volt – és napjainkban is van – a többi zenei irányzatra. A dzsessz története során óriási változásokon ment keresztül, mialatt egy szabad örömzenélésből először populáris tánczene, később zeneművészet lett, majd az európai zenére visszaható, modern tudománnyá és zenei stílussá vált. A ragtime, a dixilend, a szving, a bebop, a cool, a fusion és a free jazz, egy folyamat részei. A dzsessz ma is folyamatosan fejlődik, új stílusok folyamatosan jelennek meg.

Gyökerek

A dzsessz gyökerei a blues-ban találhatók meg, ami az Afrikából származó amerikai rabszolgák és az ő leszármazottainak népzenéje volt. Ebben a zenében erősen érezhető a nyugat-afrikai kulturális és zenei hagyomány, ami a fekete zenészek városokba költözésével folyamatosan fejlődött. 1891-ben megalapították – a hosszú időre meghatározó szerepű – Jenkins Árvaházat. A cél az árvák és az otthonról megszökött fiúk megmentése és rehabilitálása volt, ami a zenei tevékenységgel részben sikerült is. A tanulási lehetőségek bővülésével egyre nagyobb számban végeztek fiatal, képzett afro-amerikai zenészek, akik közül sokan klasszikus európai zenei oktatást kaptak.

Ebbe a zeneileg is képzett új hullámba tartozott Scott Joplin is, akinek apja korábban rabszolga volt, azonban anyja már szabadnak született. Korai dzsesszes hangzások már felfedezhetőek voltak a századfordulón népszerű szabadtéri, táncos összejövetelek zenéjében. Kevés olyan esemény volt, ami nagyobb szolgálatot tett a dzsesszzene népszerűsítésére, mint Irving Berlin 1911. évi sikerszáma, az Alexander's Ragtime Band. A dal maga nem ragtime stílusában íródott, a szövege azonban egy dzsesszzenekarról, népszerű dzsesszdalokról szól.

New Orleans, New York, Chicago

New Orleans városa és környéke már hosszú idő óta a helyi zenei élet központja volt. Az ott élő afrikaiak, európaiak és latin amerikaiak mind hozzáadtak valamit a gazdag zenei örökséghez. A rabszolgákon túl New Orleans-ban élt Észak-Amerika legnagyobb szabad, színes bőrű közössége, akik közül sokan büszkék voltak a képesítésükre és európai hangszereket használtak mind a saját, mind az európai dallamokhoz. A 20. század elején a New Orleans-ba látogató utazók gyakran megjegyezték, hogy a helyi zenekarok olyan energiával játsszák a ragtime-ot, ami máshol nem hallható. New Orleans-i stílus sok blues elemet átvett, a szabadabb ütemkezelés és a bonyolult improvizációs technika tette egyedivé. Az új stílus fiatal fehéreket is megérintett, különösen az emigráns munkásosztály gyermekeit, akik lelkesen csatlakoztak a zenészek köréhez. Chicago volt az első város, amely befogadta az új stílust és néhány forrás szerint itt nevezték el először a New Orleans-i stílust "jass"-nek. New Yorkban alakult át a jass elnevezés jazz-re az 1910-es évek végén. A következő évtizedben, 1924-ben George Gershwin is megkomponálta a dzsesszes hangzású, klasszikus Rhapsody in Blue-t, mely óriási sikert aratott.

Jazz Age

A szesztilalom miatt a törvényes szalonok és kabarék bezártak, azonban helyettük tiltott italmérések százai nyíltak, ahol a vendégek ittak és a zenészek pedig szórakoztattak. Ezek a szórakozóhelyek, valamint a tánctermek egyre több zenészt igényeltek és ennek folytán egyre többen tudtak megélni a zenélésből. Emiatt a profi zenészek száma jelentősen megemelkedett és a dzsessz – hasonlóan a kor többi stílusához – felvette a tánczene 4/4-es ütemét. Az első rádióadó 1922-ben Pittsburg-ben indult el, és a terjedés nagyon gyorsan növelte a dzsessz népszerűségét. A dzsessz összekapcsolódott a modern, kiforrott és dekadens fogalmakkal. Az új évszázad második évtizedét, a technológiai újdonságok idejét, flapper-ek, csillogó autók, szervezett bűnözés, csempészett whiskey és gin korszakát nevezik a dzsesszkorszaknak (Jazz Age). King Oliver volt az 1920-as évek dzsesszkirálya Chicagóban, Louis Armstrong pedig az az énekes, aki az egyik legtöbbet tette a dzsessz fejlődéséért. Armstrong kivételesen tudott improvizálni, képes volt egy egyszerű melódiából végtelen számú variációt játszani. Ő népszerűsítette a scat singing-et is, ami egy emberi hangokból képzett - egyébként értelmetlen - ének, ami gyakran kérdés-felelet játékot játszik más színpadon lévő hangszerrel. Egyedi hangja és az ösztönössége gyorsan sikerre vitte az új stílust.

Harmincas és negyvenes évek

Duke Ellington fiatal zongoristaként és zenekarvezetőként először az 1920-as évek végén került a figyelem középpontjába a zenekarával. Ekkoriban sok felvételt készítettek és a rádióban is sokat szerepeltek, de az igazi csúcsot a 30-40-es években érték el. Duke Ellingtont egyébként az amerikai zenetörténet legtermékenyebb emberének tartják. Louis Armstrong hatása egyre erősebb lett, Ella Fitzgerald is csatlakoztak a táborához. Emellett olyan popénekesek is, mint Bing Crosby, felvették Armstrong improvizációs stílusát. A szórakoztatóiparban a faji elkülönítés egyre kevésbé volt jellemző. Fehér zenészek elkezdték a feketéket felvenni a zenekarba. A swing és a big band együttesek voltak a legnépszerűbbek ebben a korszakban, a Benny Goodman Orchestra és a Glenn Miller Orchestra. A swing fejlődése részben előrevetítette a rhythm and blues és a rock and roll stílusokat. Egyik ismert fajtája a boogie-woogie. A kansas-i Big Joe lett a boogie-woogie sztár a 40-es évekre, majd az 50-es években a rock and roll úttörője lett a Shake, Rattle and Roll című számával.

Ella Fitzgerald

1917. április 25-én Newport News városában született Ella Fitzgerald, a tizenháromszoros Grammy-díjas amerikai dzsesszénekesnő. 1934-ben tűnt fel New Yorkban egy harlemi amatőr tehetségkutató versenyen, ahol eredetileg táncosként akart indulni, de meggyőzték, hogy inkább énekesként lépjen fel. A siker után azonnal egy zenekarhoz került, és elindult egyedülálló karrierje. 1935-ben elkészült első lemezfelvétele, a Love and Kisses. 1941-től különböző zenekarokkal és énekesekkel lépett fel (Louis Armstrong, Louis Jordan), világ körüli turnékon, fesztiválokon vett részt.

1945 után Louis Armstronggal kidolgozták a scat éneklési stílust, amely értelem nélküli, improvizált szófoszlányok, hangok „érzelmi zörejek" segítségével fejez ki hangulatokat. „Ha énekelek, az érzelmek minden gátlás nélkül törnek elő belőlem, úgy, ahogy abban a pillanatban azzal kapcsolatban érzek, amiről éppen énekelek. Néha a szöveg, néha a zene hoz lázba, és ezt az állapotot igyekszem kifejezni. Nekem ez a scat. Mivel az érzelmeket gyakran már nem tudom szavakba önteni, azok úgy törnek elő belőlem, mint a beszélni nem tudó kisbabákból a sírás.” – nyilatkozta Ella Fitzgerald. Jellemzőek és sikeresek voltak az úgynevezett songbook (zenekönyv) lemezei, amelyeken egy-egy szerző dalait dolgozta fel (George Gershwin, Duke Ellington). A sikerei a rockzene térhódításáig tartottak, de hírneve ezután sem fakult. Magyarországon is járt, 1970. május 20-án a budapesti Erkel színházban lépett föl, a koncertről készült hangfelvétel 1990-ben lemezen is megjelent „Ella in Budapest, Hungary” címmel.

A bebop kialakulása

A bebop vagy bop a dzsessz-zene egy újabb stílusa, ami gyors tempójáról és virtuóz hangszeres improvizációiról ismert. A bebop új szemszögből közelítette meg a dallam és a harmónia kapcsolatát. A műfaj a negyvenes évek elején alakult ki. A bebop egy zenészek közt ismert szleng szó. A stílusfordulat – mely során az improvizációk a dallamról átkerültek az akkordokra – elsősorban Chrlie Parker nevéhez köthető. A jazz ezen stílusával indul a modern jazz története, ami a hatvanas évekre nyerte el végleges formáját. A dzsessz a soul-os, gospel-es és blues-os elemek alkalmazásával népszerűségének csúcsát érte el az 50-es és 60-as években, olyan zenészekkel, mint John Coltrane, Miles Davis. Kialakították a modal jazz-t, amelyben a dal elemei sokkal szabadabban illeszkedtek egymáshoz, mint korábban, és gyakran csak a zongora és a basszus volt kötött, amire mindenki improvizált valamit a megadott hangnemben. Miles Davis Kind of Blues című albuma kitűnő példa a modal jazz-re. A másik irányzatot soul jazz-nak nevezik, ami a Hammond orgonára épül.

Latin dzsessz, free jazz

A latin dzsessznek két variációja létezik: afro-kubai és brazil. Az afro-kubai változatot az Amerikai Egyesült Államokban játszották közvetlenül a bebop időszak után, míg a brazil dzsessz a 60-as és a 70-es években vált igazán népszerűvé. A zenét egyaránt befolyásolták kubai és puerto rico-i muzsikusok is. A brazil dzsessz nagyon hasonlít a bossa novához, ami egy a szambából eredő népszerű brazil stílus. A legismertebb bossa nova kompozíciókat alapművekként ismerik el a dzsessz világában. A szabad dzsessz (free jazz) vagy avantgárd dzsessz a bebop egyik leszármazottja. Jellemző rá, hogy a számok kevésbé vannak előre megírva, nagyobb teret engednek az előadóknak a játék során. A többi dzsesszstílustól leginkább a hagyományos, szvinges tempó használata különbözteti meg: legjelentősebb alakja Ornette Coleman volt, akit a 60-as években követett John Coltrane, Archie Shepp, Albert Ayler és még sokan mások. A stílus sosem volt igazán népszerű, azonban erős befolyással bír egészen a mai napig.

Dzsessz + rock = jazz fusion

A 60-as években a rock and roll előtérbe kerülésével együtt kialakult a jazz-rock fusion. Egyik első képviselője Miles Davis volt, az 1968-ban kiadott In a Silent Way és a Bitches Brew albumaival. A 60-as és a 70-es évek jazz fusion stílusának jellemző előadója volt Carlos Santana, Chick Corea, Herbie Hancock és zenekara a Headhunters, John McLaughin és zenekara, a Mahavishnu Orchestra, Al Di Meola, Blood, Sweat & Tears, Joni Mitchell, Soft Machine, Caravan, Narada Michael Walden, Jaco Pastorius, a Pat Metheny Group és a Weather Report. Sokan közülük egészen a mai napig ebben a műfajban maradtak, segítve annak folyamatos fejlődését.

A dzsessz stílusbeli sokszínűsége napjainkra sem csökkent, a zene minden ága hatással van rá a világzenétől az avantgard klasszikusokig. Az 1970-es években az ECM kiadó Keith Jarrett-tel, a Pat Metheny Group-pal, Jan Garbarek-kel, Ralph Towner-rel és Eberhard Weber-rel megteremtett egy új stílust, amit chamber music-nak neveztek el, s amelyben a művészek akusztikus hangszereket használva igyekeztek világzenét teremteni. Ezt a stílust gyakran nevezik a dzsessz európai lábának is.

1980-as és 1990-es évek

A nyolcvanas évek közepén a dzsessz-közösség két részre oszlott. Egyikük Louis Armstrong és Duke Ellington útját kezdte követni. A másik csoport, a fiatal zenészek új generációja az avantgárd és a fúziós dzsessz törekvéseivel járult hozzá a dzsessz fejlődéséhez. Az elektronikus zene előtérbe kerülése miatt a 80-as és a 90-es években több dzsesszelőadó is megpróbálkozott a dzsessz és a tánczene intelligens kombinálásával, több-kevesebb sikerrel, megalkotva a future jazz, a jazz house és a nu jazz stílusokat. Bármely dzsesszstílus leírásában egyetlen közös elem van, és ez az improvizáció, leginkább a bebop stílusban kapott központi szerepet, ahol az egész zene a kifinomult, improvizált szólókra épül, kevésbé ügyelve a dallamra.

Napjainkban

Napjainkban a dzsessz szinte minden ága él és virul, ezen belül különösen népszerű a tradicionális dzsessz, a ragtime és a dixilend, ami a gyökerekhez való visszatérés egyik formája. A modern dzsesszt ma iskolákban, egyetemeken oktatják, terjedelmes irodalma és hangzóanyaga van. A dzsessz stílusbeli sokszínűsége napjainkra sem csökkent, a zene minden ága hatással van rá a világzenétől az avantgárd klasszikusokig. Mára a dzsessz a modalitáson keresztül eljutott a tizenkét-fokúságig, így tehát felzárkózott az európai komolyzene mellé.

 

Forrás:
Dzsessz – történelem

Kép:
Leonid Afremov: Jazz trio