Dsida Jenő
2017.05.17.

Dsida Jenő kora ifjúságától arra készült, hogy költő legyen, már gimnazistaként közölték a verseit. Benedek Elek fedezte föl és indította el költői pályáján. Első kötete huszonegy évesen jelent meg, versei ritmusjátékkal, melankolikus életérzéssel, a szépség és a jóság hirdetésének jegyében íródtak. Ő maga így vall erről: „Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban.” A háború, a trianoni diktátum következményei és fiatalkori szívbetegsége rányomta bélyegét a költő életművére. A keresztény költészetnek ahhoz az áramlatához tartozott, amely számára az azonosulás lehetőségét az evangéliumok, a bennük megjelenő Krisztus adja. A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt, aki szeretettel fordult mindenki felé. Visszatérő témái a hazaszeretet, a mély katolikus vallásosság, a szerelem és a halálfélelem. Nagyszerű műfordító is volt, főként latin (Catullus, Propertius), német (Goethe, Heine), és román (Eminescu) költőket fordított.

 

Család

Dsida Jenő 1907. május 17-én, Szatmárnémetiben született, édesapja Dsida Aladár, mérnökkari tiszt, édesanyja csengeri Tóth Margit volt. Szülei 1910-ben Budapestre költöztek, itt éltek az I. világháború kitöréséig. Dsida Aladár elsők között vonult hadba, és rövidesen fogságba esett, nagybátyja pedig elesett a galíciai harcmezőkön. A család több tagja Beregszászra költözött az anyai nagyszülőkhöz. Dsida Jenő Budapesten, apácáknál kezdte az elemi iskolát, majd Beregszászon folytatta, szintén apácáknál. Amikor Dsida Aladár hazatért a fogságból, kinevezték állomásparancsnoknak Szatmárnémetibe, nagyobbik fia, Jenő is itt folytatta gimnáziumi tanulmányait.1925-ben sikeres érettségi vizsgát tett a helybéli Mihail Eminescu Líceumban. Még ugyanebben az évben beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, szülei is odaköltöztek. Egyetemi tanulmányait azonban nem fejezte be, helyette egyre inkább az irodalom és az írás foglalta le.

Cimborától a Leselkedő magányig

1924-ben jelentek meg első versei a Cimborában. A Szatmárnémetiben megjelenő gyermeklapot irányító „Elek nagyapó” unokáknak kijáró szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában. Benedek Elek felfedezettjét a kolozsvári szerkesztőségekben is szívesen fogadták. Korai költészetében az elmúlás képzetei jelennek meg, állandó félelem szövi át verssorait, a háborús évek családi gondjai, az Erdély sorsát eldöntő történelmi változások bénító közhangulata és a szívbetegek örökös szorongása miatt. 1927 végén Reményik Sándor bevonta a Pásztortűz szerkesztésébe a húsz esztendős Dsida Jenőt. Közel öt évig egymással szemben ülve dolgoztak a szerkesztőségben, Dsida valósággal árasztotta a szellemet, a derűt a szerkesztőség kis munkaközösségében. Már a gimnáziumból úgy érkezett, hogy a görög és latin klasszikusokat folyékonyan fordította. Nemsokára megtanult olaszul, hogy Dantét olvashassa. A következő évben Shakespeare-ért az angolt tanulta, aztán a francia és a német nyelvben tökéletesítette magát, hogy Moliére-t és Goethét is eredetiben olvashassa.

1928-ban jelent meg első verseskötete, a Leselkedő magány. Már az első kötetét is hihetetlen nyelv- és formaérzékenység jellemzi. A kor problémáit mélyen átérző költő szól ezekben a versekben, dacol az őt körülvevő barbár világgal, érzékeli az őt körülvevő szörnyűséget, magányba vonul. A Leselkedő magány ciklus utolsó verseiben a lélek már felfigyel a tavaszi természet szépségeire.1928-ban katolikus fiúkongresszust tartottak Marosvásárhelyen, ennek keretében Dsida Jenő A vers és lélek címmel tartott előadást. Nyár végén egy bárónő hívta meg házitanítónak a fiai mellé Abafájára, innen küldött írásokat a Brassói Lapok szerkesztőjének.

Helikon közösség

1929. március 23-án székfoglalót tartott a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságban. Ugyanebben az évben meghívták a Helikon közösség marosvécsi találkozójára, majd ezt követően minden évben ellátogatott a találkozóra. Erdély legtehetségesebb és legnépszerűbb magyar írói és költői gyülekeztek a marosvécsi hársak alatt, Kemény János báró kastélyában. Áprily Lajos, Reményik Sándor, Kós Károly Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Tamási Áron és sokan mások. Egyetlen közös eszmét vállaltak, az „erdélyi gondolatot”, amely a kisebbségbe szorult magyarság nemzeti kultúrájának védelmét, az erdélyi történelem szabadelvű hagyományainak fenntartását és az erdélyi népek, magyarok, románok és németek békés együttműködését jelölte meg követendő eszménynek. A Helikon írói az alkotómunka szabadságát kívánták, s esztétikai és erkölcsi értékek révén akarták erősíteni a nemzetiségi sorban élő erdélyi magyarság öntudatát, támogatni kulturális felemelkedését. Ezeket az eszméket képviselte a fiatal Dsida Jenő költészete is. Versszerkesztője volt az Erdélyi Helikon folyóiratnak, és szerepet vállalt József Attila verseinek népszerűsítésében.

Közéleti szerepvállalás

Közélet tevékenysége is széles körben mozgott, több irodalmi társaságban és szervezetben vállalt fontos tisztséget. Tagja lett az Erdélyi Irodalmi Társaságnak és elnöke az Erdélyi Katolikus Népszövetség egyetemi és főiskolai szakosztályának. 1930-ban megválasztották a Kolozsvári Magyar Egyetemi Hallgatók Egyesülete egyik alelnökének. Tagja és titkára volt az Erdélyi Katolikus Akadémiának. 1932-ben a PEN Klub magyar tagozata titkárává választotta. Alapítója volt az Erdélyi Fiatalok című folyóiratnak és munkatársa a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. Az Újságíró klubban mindig kitörő örömmel fogadták, sorra elkápráztatta az asztalnál ülőket a szellemi sziporkáival, mindenkit felvillanyozott. 1932-ben behívták katonának, de szívbetegségére való tekintettel elbocsátották. A veleszületett szívbaját csak súlyosbította a gyermekkorában átvészelt skarlát.

Nagycsütörtök

A harmincas években egyre ijesztőbben fenyegetett a fasizmus. Tudta, hogy gyűlölet és gonosz indulatok hálózata közt botladozik, éppen ezek elől rejtőzködött a költészet ritmus- és rímmámorába. 1933-ban olaszországi zarándoklaton és pápai audiencián vett részt, élményeiről a Magyar karaván Itálián keresztül című útirajzban és az Erdélyi Lapok riportsorozatában számolt be. Ugyanebben az évben az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek sorozatában jelent meg második kötete, Nagycsütörtök címmel. Az igazi pályatárs és barát, Kuncz Aladár elvesztése alkalmával írt két szép verssel kezdődik. A gondjaival magával maradt költő sivár egyedüllétét hangsúlyozta a Nagycsütörtök című versében. A költő saját szenvedéseit a krisztusi szenvedéshez kapcsolva mutatja be, ez a megváltás hitét hordozza magában. A vers a kisebbségi magyar költő sorsát az áldozatvállalás keresztény erkölcse szerint értelmezi. A költő ugyanazt a magányt és gyötrelmet éli át, mint amelyet Krisztus az Olajfék hegyén. A kötet harmadik ciklusa a természetbe menekülő költőt tárja elénk, aki mély harmóniában él az őt körülvevő élőlényekkel.

Szerelem és a természet

Dsida Jenő lassanként védő és nyugtató menedékre talált a szerelemben, a természetben és a költészetben. Életének delén írta két, epikai elemekkel átszőtt lírai remekét. A kóborló délután kedves kutyámmal, az önfeledt játékosságával fejezi ki a természetben megújulást kerteső lélek boldog örömét, a körülötte mindinkább kibontakozó történelmi és szellemi válság elől. A Miért borultak le az angyalok Viola előtt című vers szerelmes ujjongás, merengő érzéssekkel, szelíd erotikával. 1934-től haláláig a Keleti Újság munkatársa és az Erdélyi Lapok kolozsvári tudósítója volt.1934-ben magyarországi felolvasó körúton vett részt. 1936-ban eljegyezte Imbery Melindát, akinek már 1931 óta udvarolt. 1937 júliusában házasodtak össze, nászútra Debrecenbe, a Nyári Egyetem előadásaira utaztak. Debrecenhez kapcsolódik a Csokonai sírjánál és az Örök útitársak című verse.

Posztumusz kötet - Angyalok citeráján

1937 októberében részt vett az erdélyi magyar ifjúság Vásárhelyi Találkozóján, ezekben a napokban influenzával kezelték. A következő év februárjában ismét influenzás lett, rövid otthoni kezelés után a kolozsvári kórházba került, de a szívbelhártya- gyulladásán, a gondos kezelés sem tudott segíteni. 1938. június 7-én, 31 évesen hunyt el, a Házsongári temetőben temették el. Bélteky László költő, újságíró így méltatta Dsida Jenő költészetét a nagyváradi Magyar Lapok című napilapban: „Ismerted a szavak rangját és értékét, pontosan megérezted mindig, hogy egy-egy szó mennyivel mond, mennyivel jelent többet a versben, mint az élőbeszédben, vagy a kötetlen írásban. Soha nem hallott rímeket csendítettél meg verseidben, bűvésze, mágusa voltál a szavak játékának, s a legrejtettebb, legtitkosabb hangulatokat is könnyűszerrel varázsoltad elő.” A költő tervei szerint ifjú özvegye, Imbery Melinda állította össze a posztumusz kötetet, mely még a költő halálának évében megjelent. 45 verset és 40 műfordítást tartalmazó kötete szintén az Erdélyi Szépmíves Céh sorozatában jelent meg. az Angyalok citeráján kötet ékesszólóan bizonyítja, hogy nemcsak egy szűkebb égtájnak, hanem egy tág horizontnak volt ő a csillaga.

Psalmus Hungaricus

1939 májusában az Egyedül vagyunk folyóiratban megjelenhetett az addig csak gépiratban ismert, nagy ívű rapszódia, a Psalmus Hungaricus. A vers nagyon sokáig csak a legendákban létezett. Az elviselhetetlenségig fokozódó erdélyi magyarság terhei, és a kisebbségi megpróbáltatások napjaiban írta Dsida fájdalmas zsoltárát. A közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú morálját szólaltaja meg a versben. Hitvallást tesz szétszórt népe mellett, egységre szólít, hangos szóval akarja a történelem közönyös erőit megállítani. A kiszolgáltatottság, a megalázottság, az üldöztetés egyetemes emberi tapasztalatait ismerte fel. Fellebbezés ez a zsoltár a történelemhez, az európai népek közösségéhez. Dsida nem igazán reménykedett a közös sebek orvoslásában, élete alkonyán úgy látta: minden elvégeztetett. Rövid életét végigkísérte a megváltás hite és drámája. Dsida Jenő már fölolvasta a marosvécsi írótalálkozó résztvevőinek ezt a verset 1936 nyarán. „Mikor befejezte – idézte föl a történteket Wass Albert –, könny volt mindenki szemében. Ekkor felállt Kós Károly, barázdás arcán hullottak a könnyek, odament Dsida Jenőhöz, megölelte és azt mondta neki: Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!”

Psalmus Hungaricus

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
(részlet)

Források:
György Dénes: Megpecsételt sors: Emlékezés Dsida Jenőre. In:Sas Péter (szerk.): Dsida Jenő emlékezete. Kolozsvár: Kriterion Kiadó, 2009.
Kabán Annamária, Mózes Huba: Vers és lélek: Dsida Jenő és költészete. Miskolc: Bíbor Kiadó, 2007.
Pomogáts Béla: Magyar költő a kálvárián: Dsida Jenő. In: A marosvécsi várban: Az Erdélyi Helikon íróiról. Budapest: Hungarovox Kiadó, 2012.

Képek:
Dsida Jenő
Dsida Jenő