ANIMÁCIÓ VILÁGNAPJA
2017.10.24.

Az Animáció Nemzetközi Világnapját minden évben október 28-án ünneplik, ugyanis a rajzfilmkészítés úttörőjének számító Emile Reynaud ezen a napon, 1892-ben nyitotta meg Optikai Színházát Párizsban. Pontosan 125 évvel ezelőtt vetített először rajzolt mozgóképeket a falra az ambiciózus francia, kis párizsi mozijában. A Nemzetközi Animációs Filmművész Szövetség (ASIFA) 2002 óta ünnepli az Animáció Világnapját.

Animáció és technikái

Az animáció, mint minden mozgókép, állóképek sorozata. A használt animációs technikát az határozza meg, hogy ezek az állóképek milyen módszerrel készülnek. A hagyományos eljárások a kockánként történő rögzítést részesítik előnyben, a digitális technika már más megoldásokat is használ, ám a végeredmény ebben az esetben is képszekvencia, amely további átdolgozásra, effektezésre kerülhet. Az animációs filmeknek számos változata létezik, a közvetlenül a filmre rajzolástól kezdve a homokkal rajzoláson át az élő szereplőkkel együtt játszó rajzfigurákig. Ezek a következők: rajzfilm, bábfilm, gyurmafilm, árnyfilm, kollázsfilm, homokanimáció, festményfilm, fotóanimáció, flash animáció, papírkivágás, brickfilm, trükkfilm, stop-motion, árnyfilm, filmrelief, emulzióra karcolt film, a papírkivágásos technikával dolgozó film, a pixillációs (élő embereket bábokként mozgató) eljárást alkalmazó film és a napjainkban egyre inkább teret hódító, számítógépes technikával készült animáció (kétdimenziós és háromdimenziós).

Egy kis animáció történet

Emile Reynaud a filmjeit az 1880-as években kézzel rajzolta és festette celluloidra, melyeket aztán saját fejlesztésű praxinoszkópjával vetített le. Újszerű alkotásaival 1892-től kezdve kápráztatta el Párizs közönségét (Egy jó pohár sör, 1889, Egy kabin körül, 1894). A 19. században az első korai animációs eszközök a fenakisztoszkóp, a zoetróp és a praxinoszkóp is hasonló pörgetős füzetek voltak, melyek mozgást jelenítettek meg az egymást követő rajzokból technika segítségével.

 

praxinoszkóp

Blackton és Cohl

Az első igazi animációs rajzfilmnek tekintett alkotást, a Humorous Phases of Funny Faces-t (Vicces arcok vicces fázisai) 1906-ban készítette el az angol származású amerikai karikaturista, James Stuart Blackton, akit az animáció atyjának is nevezi a szakirodalom, alkotásai megelőzték korukat és irányt szabtak a későbbi követők számára. Munkáit elsősorban formai játékokra építette, és próbálta a lehető legjobban kiaknázni a technika akkori lehetőségeit. A film műfajának népszerűsítése is szívügye volt, rengeteg időt, energiát áldozott arra, hogy utazzon és vetítsen, sőt filmtörténeti előadásokat is tartott. Pár év alatt számos animációs effekteket tartalmazó rövidfilmet készített, melyek közül Európában a The Haunted Hotel (Kísértett szálloda, 1907) bombasiker lett.

Az animáció ezekben a filmekben még alapvetően trükk volt, amely a közönség elbűvölésére, szórakoztatására szolgált, de legfőbbképpen kíváncsiságukat keltette fel. A francia Émile Cohl által 1908-ban készített Fantasmagorie-t a rajzanimáció úttörő alkotásaként tartják számon. A filmben az események teljesen irracionálisan követik egymást, lineáris történet helyett inkább szabad asszociációkat látunk. Cohl mielőtt elkötelezte volna magát a mozgókép mellett, grafikusként képregényeket és karikatúrákat rajzolt. A karikatúra fekete humorával közelítette meg korának eseményeit, az abszurdból, álmokból és gyermekrajzokból merítve ihletet. Gyufapálcikák (Les Allumettes animées, 1908) című, papírkivágások és tárgyak beépítésével készült önálló filmvázlatai általában élőszereplős keretbe ékelődtek. Ezen kívül rajzanimációval is foglalkozott, ő volt az első alkotó, aki munkássága meghatározó részében használta ezt a technikát.

Az animációs cartoon

Ahhoz, hogy a rajzfilm gyorsan és hatékonyan gyártható legyen, mindenekelőtt olyan praktikus megoldásra volt szükség, amely lehetővé tette a figura, a háttér és az előtér egymástól független kezelését, az azonos fázisok újbóli felhasználását, illetve a vegyes, akár élőszereplős filmkép kialakítását. 1914-ben Earl Hurd feltalálta a cellanimációs technikát, amely megoldotta ezt a problémát, és lehetővé tette a futószalag-rendszerű termelést, ezáltal a sorozatok gyors és gazdaságos kivitelezését

A harmincas évekre az animáció komoly iparággá fejlődött, és a játékfilmes stúdiók közül is egyre több nyitott rajzfilmes részleget. A hollywoodi trendnek megfelelően a sztárkultusz átszivárgott az animációs műfajba is. Az animátorok esetében nem annyira a rajztudás volt az elsődleges, hanem a megfelelő karakterű mozgás megragadásának képessége. Ezek a sorozatok a commedia dell’arte műfajához hasonlóan alap-konfliktushelyzetekre építettek, klasszikus karaktertípusok szerepeltetésével. Az 1930 és 1960 közötti években nagy számban készültek filmszínházakban bemutatott animációs filmek, melyeket általában a játékfilmek előtt vetítettek. Az amerikai MGM, Disney, Paramount és a Warner Bros voltak a legnagyobb, 5–10 perces rajzfilmkészítők. Európában az animációs művészet tendenciái egyedi, szerzői filmek köré csoportosultak, magukon viselve a kor képzőművészeti irányzatainak erős hatását. Az animációs film hamar maga mögött hagyta a kísérletező korszakot, és az alaptechnikák kidolgozása után megállíthatatlanul tört előre, és szerzett rangot magának, mind a filmművészet műfajain belül, mind azzal egyenértékű művészeti ágként. Egyre-másra jöttek létre a meghatározóbb alkotók köré épített stúdiók és műhelyek, de jelentős mértékben nőtt a független animátorok száma is. Míg Amerikában a Walt Disney teremtette „sztárokra” és egészestés animációs filmekre épülő nagyipari rendszer uralkodott, addig Európát a független, képzőművészek által készített, kísérleti animációs filmek jellemezték. Az 1950-es években a televízió elterjedése csökkentette a mozik közönségét, az animációs film és a mozis animációs filmek száma is csökkent.

Magyar animáció

A magyar animáció hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli műveit és művészeit a nemzetközi szakma ma is számon tartja és elismeri. A magyar alkotóműhelyek azonban inkább csak elindítani, mint megtartani tudták a hazai rajzfilmeseket, akik gyakran külföldön kamatoztatták tehetségüket. Az animáció aranykorát a nyolcvanas évek elején élte, a Pannónia Filmstúdiót már a világ öt legjelentősebb rajzfilmműhelye, a Walt Disney, a Hanna-Barbera, a Sojuzmultfilm és a japán Toei között tartották számon. A Pannónia sorra kapta a külföldi megrendeléseket, amely az alkotóknak kitűnő kiugrási lehetőséget biztosított. Jankovics Marcell az Air India légitársaság megbízásából készített reklámfilmje a Bejruti Fesztivál Arany Cédrus Nagydíját hozta el. A világ minden nagyobb fesztiválján született magyar díj, felsorolásuk lehetetlen lenne, de egy mindenképpen említést érdemel, mégpedig Rófusz Ferenc 1981-es, első magyar Oscar-díja, melyet A légy című háttér-animációs filmjével nyert el, amely a műfajban addig egyedülálló volt.

Modern kommunikációs eszköz

Az animációs film modern kommunikációs eszköz, benne emberi és más hangokat, zörejeket, zenét és képet kombinálnak. A művész az animációs filmben teljesen kibontakozhat, ha ő a rendezője, a rajzolója, az animátora és a vágója is a filmnek. A szerzőnek minden beállítást meg kell terveznie a rajzban, ez a képes forgatókönyv. A komputertechnika megjelenésével új korszak vette kezdetét az animációs filmek világában is. Az újfajta animálási lehetőségek igazi kihívást jelentettek a szakma képviselőinek. Számítógép segítségével az animáció egyre közelebb jut a valós, életszerű lények reális mozgatásához, ugyanakkor szinte korlátlan fantáziájú háttereket lehet előállítani a virtuális ábrázoló eszközök, hang, kép, térhatás, sőt interaktivitás segítségével.

 

Források:
M. Tóth Éva, Kiss Melinda: Animációs mozgóképtörténet. Budapest: Typotex Kiadó, 2014.
Margitházi Orsolya: Az animációs film története

Képek:
Reynaud és Optikai Színháza
praxinoszkóp