José SARAMAGO
2017.11.13.

José Saramago Nobel-díjas portugál prózaíró, költő, 1922. november 16-án született. Ahhoz a portugál írónemzedékhez tartozott, amely a latin-amerikai irodalomtól eltanulta a mágikus realizmus és a posztmodern irodalom elemeit, és beépítette műveibe.

Saramago Azinhagában, egy kis portugál faluban született 1922-ben. Családja a szegénység elől 1924-ben Lisszabonba költözött. Tanulmányait anyagi okok miatt abbahagyta és géplakatosnak tanult egy szakiskolában, ahol kiváló irodalmi oktatás folyt. 1939-től egy kórházban géplakatosként dolgozott, de irodalmi érdeklődése egyre erősödött, a portugál történelem foglalkoztatta. 1944-ben megházasodott, egy lánya született. Az 1950-es évek közepétől értelmiségi körök közelébe kerülve, kiadóknál kéziratok lektoraként dolgozott, maga is el kezdett írogatni, eleinte verseket, cikkeket, krónikákat, majd regényeket.

1969-ben tagja lett a portugál kommunista pártnak, társadalmi funkciókat vállalt, minisztériumban dolgozott, majd lapigazgató lett a Diário de Notícias című napilapnál, ahonnan 1975-ben elbocsátották. 1976-tól kizárólag fordításból élt, és sorra jelentette meg saját műveit. A világban sokat utazott, előadásokat tartott.

Első regények

1977-ben írta első regénykísérletét, a Festészeti és szépírási kézikönyv című művét. Regénye első megjelenésekor nem keltett feltűnést, de később nagyon fontossá vált, mivel az író szemléletesen mutatja be azt, hogy hogyan lesz egy emberből művész, milyen eszközök segítségével dolgozik a festő és az író. Valójában saját íróvá válásának naplója ez a mű, ezáltal bepillantást nyerünk a szerző műhelyébe, az írói technikák elsajátításának titkaiba.

1980-ban megjelent, Fölemelkedve a földről című regényéért megkapta Lisszabon Város Díját, ezzel a regénnyel kezdődött meg Saramago, úgynevezett történelmi regényciklusa. Nem a műfaj hagyományos nyomdokain haladt, történelmi regényeit úgy írta, hogy kiválasztotta a portugál történelem egy-egy jeles eseményét, s nem a múlt, hanem saját kora szemszögéből tekintett vissza a múltba. Idézett regényében a 20. század első felének alentejói parasztmozgalmait jeleníti meg ezzel a módszerrel. Első korszakában főszerephez jutnak a történelem árnyékában megjelenő cselekvő emberek és az őket mozgató hagyományok, eszmények, ideológiák, ezért kap jelentőséget első műveiben a Biblia, illetve a portugálok dicsőségét megéneklő XVI. századi eposz.

José Saramago és felesége, Pilar del Río

A Kolostor regényétől a Kőtutajig

Az 1981-es, Utazás Portugálián át, egy lírai útinapló hazájáról. 1982-ben megjelent A kolostor regénye című művével vált igazán híressé, nemzetközileg ismertté. Történelmi meséjének különlegesen szép nyelvezete sokaknak szerzett örömet. Federico Fellini olasz filmrendező, a burjánzó, színdús képek nagy kedvelője azt mondta róla, hogy ez a legérdekesebb regény, amelyet valaha olvasott. Regényeiben az elnyomott, kisemmizett emberek perspektívájából mutatja be hazája történelmét. A 18. század elejének nagy építkezését, a mafrai kolostor felépítésének eseményeit eleveníti fel. A mafrai kolostor költséges építkezése érdekében mozgósították az egész országot, és tömegeket sodortak a nyomor szélére.

1984-ben a Ricardo Reis halálának éve című regényéért a portugáliai P. E. N. Club díját kapta meg. E regényében Portugália 1936-os esztendejére tekint vissza. Történelmiregény-ciklusának utolsó, legjelesebb műve 1989-ben jelent meg, Lisszabon ostromának históriája címen. Ez a portugál nemzeti öntudat ébredése időszakának is tekinthető, 1147-es esztendőt idézi fel, amikor a portugálok önerejükből visszafoglalták Lisszabont a móroktól.

Művei gyakran az utópia és a fantasztikum határán mozognak, ennek tipikus példája a Kőtutaj című történet 1986-ból, amely az Ibériai-félszigetet ábrázolja csodás események közepette. A félsziget leválik az európai kontinensről, s mintegy történelmi küldetést teljesítve, tovaúszik az Atlanti-óceánon, hogy a híd szerepét töltse be az óvilág és a portugálok által felfedezett új világ között. A csodás elemek Samarago minden művében fontos szerepet kapnak, általuk mintegy tiltakozni látszik a hagyományos történelemfelfogás ellen.

1988-ban nősült másodszor, egy spanyol újságírónőt vett feleségül. 1993-ban elhagyta Portugáliát, mert a parlament tiltakozása miatt nem kaphatta meg az Európai Irodalmi Díjat. A Kanári-szigetekhez tartozó Lanzarotén telepedett le, ahol élete végéig élt.

Vakság és a Nobel-díj

1991-ben Jézus élettörténetének újraírásával – Jézus Krisztus evangéliuma – különösen jó lehetőséget teremtett magának az író a csodás elemek megjelenítésére. Saramago 1998-ban életművéért, és jelentős részben az óriási sikert aratott Vakság című regényért Nobel-díjat kapott. Ezzel a regényével kezdődő korszakában, amikor látszólag eltávolodott a történelmi tematikától, egy pontosan meg nem határozott korban és vidékre helyezte el regényeinek cselekményét. Néhány elejtett megjegyzésből azért tudható volt, hogy a hazájáról ír. A Vakság című művében azt ábrázolja, hogy egy különleges kór az embereket megfosztja látóképességüktől, s az addig ismert utat elveszítve, nyomorúságos körülmények közt vegetálnak a világban. A vesztegzár embertelen körülményei közé kényszerített férfiak és nők saját vakságuknak, az ismeretlen környezetnek, a hatóságok kapkodásának, de még inkább az egyre jobban elszabaduló indulatoknak, az éhségnek, a mocsoknak és a szexuális megaláztatásnak kiszolgáltatva lassan kivetkőznek emberi mivoltukból. Az 1995-ben megjelent Vakság José Saramago egyik legmegrázóbb regénye: varázslatos erejű vízió arról, milyen mélyre süllyedhet az ember, ha egyszer csak szétfoszlik körülötte a civilizáció, s nyers ösztönök veszik át az uralmat az életben. E művét Don McKellar forgatókönyve alapján, azonos címmel Fernando Meirelles filmesítette meg, az alkotást 2008-ban mutatták be.

Minden egyes név és az Embermás

Minden egyes név című regényében a nevek, a lét és a halál kérdéseit boncolgatja. Regénye egyszerre emlékeztet Kafka szörnyű hivatali-bürokratikus labirintus-álmaira, kastélyaira és pereire, valamint egy bonyolul krimire. A főhőse segédfogalmazó a Népességnyílvántartó Hivatalban. Van egy perverz szenvedélye: a kezébe került híres emberek kartotékjait hazalopja, lemásolja, és belőiük külön kis "magán" gyűjteményt szervez. Ő maga senki-semmi lévén, e hírességek kartonjain keresztül lesz valakivé. Regényei gyakran az utópia és a fantasztikum határán mozognak. Stílusa esszéista, gyakran elmélkedik, boncolgat. 2002-ben megjelent Embermás című regénye a klónozott emberek világába vezeti be az olvasót. Tertuliano történelemtanárként unalmasan csordogálnak a napjai, elvált, van ugyan szeretője, de vele is szakítani akar. Nagy szüksége lenne valamire, ami kizökkenti jelen állapotából, ami értelmet, célt ad az életének, s amitől megtudja, hogy ki is ő igazából. S ekkor élete váratlan fordulatot vesz: egy silány filmvígjátékban felfedezi a tökéletes hasonmását – s ha eddig nem volt tisztában önmagával, igazi vágyaival, törekvéseivel, most még az is nehezíti a helyzetét, hogy kettő van belőle. Elképzelhető, hogy ő csak valakinek a másolata? Egyáltalán: miként lehetséges a józan észnek, a természet működésének ellentmondó tökéletes azonosság? És milyen következményekkel járhat ez a felfedezése? Feldúltan nyomozni kezd, s egyszer csak egymással szemben állnak ők ketten: Tertuliano Máximo Afonso és a hasonmása, egy színész, akinek még az ujjlenyomata is pontosan ugyanolyan, mint az övé. Saramago meghökkentő fordulatokban bővelkedő történetet sző a világirodalom egyik hagyományos témája, a hasonmásmotívum köré – s nemcsak az irodalmi előzmények, hanem a mű groteszk-sejtelmes atmoszférája is tragikus végkifejletet sugall.

Írói világa

Életére és meggyőződésére nagy hatással volt gyerekkori élménye, amikor nagyapja kórházba szállítása előtt kiment a kertjébe és sírva, simogatva búcsúzott öreg gyümölcs- és olajfáitól, tudván hogy nem látja őket többet. Regényeinek szövegét teletűzdeli a portugál történelmi tudatra és mentalitásra jellemző szövegrészletekkel, közmondásokkal, versekkel. Még a portugál kultúrában jártas olvasónak sincs könnyű dolga ezekkel a posztmodern átszövésekkel. Ugyanakkor karneváli hangulat uralja műveit, amelyet az elit- és a vulgáris kultúra mesteri keverésével ér el. Művészete mélyen a portugál mindennapok valóságában gyökerezik, nemcsak abban a történelmi tematikában, amelyet a korai regényeiben dolgoz fel, hanem azokban a kulturális hagyományokban is, amelyek a portugálok gondolkodását alakították és meghatározzák mind a mai napig, s amelyeket Saramago időnként ironikusan jelenít meg. A portugál szólások és közmondások is szép számmal szerepelnek a regényeiben, erősítve az írói hitelességet és a korrajzot.

Emberközpontú, szubverzív nézetei a társadalmi berendezkedésről sok ellenzőre találtak hivatalos körökben. Nem javított ezen a kommunista meggyőződése sem. Szerkesztőkorában, a 70-es évek elején például 15 újságírót rúgott ki, mert azok nagyobb pluralitást követeltek a rovatban, ahol dolgozott. Az ELTE 2010-ben díszdoktorává avatta a portugál regényírót.

 

Források:
José Saramago
Pál Ferenc: Saramago: A portugál történelem átértelmezésétől az antiutópiákig. In: Arcképek a portugál irodalomból. Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2015. p. 172-179.
Pál Ferenc: A saramago-i utópia: Antiutópiák és disztópiák. A Saramago-olvasatok. Budapest: Equinter Kiadó, 2014. p. 298-307.

Képek:
José Saramago
José Saramago és felesége, Pilar del Río