IBSEN
2018.03.20.

Henrik Ibsen norvég drámaíró, színházi rendező, költő, 1828. március 20-án született Skien városában. A XIX. század legnagyobb drámaírója, a modern dráma megújítója és a modernizmus egyik színházi megalapozója. Darabjait saját korában – amikor a viktoriánus családi élet, szokások és erkölcs uralták Európát – gyakran botrányosnak tartották. Mindig a külsőségek mögött rejlő valóságot vizsgálta, kritikus szemlélete, az élet erkölcsi problémáinak bemutatása számos kortársát zavarba ejtette. A görög sorstragédiák analitikus módszerével és a szimbolizmussal újította meg a drámairodalmat. Új korszakot nyitott a világirodalomban, az ő nevéhez fűződik a polgári dráma és a realisztikus színjátszás századvégi szintézisének megteremtése.

A patikussegéd

Ibsen gyermekévei nélkülözéssel teltek, elszegényedett polgári család fiaként megismerte a társadalmi lecsúszást és a szegénységet. Az apja korán meghalt, a fiút nem lehet tovább taníttatni, kereső foglalkozást kellett keresni a számára. Patikussegédként dolgozott, inaskodnia kellett egy mesternél. Hamarosan elszegődött egy örökös téli hidegben működő kisvárosi patikába. Az ott élő emberek – hajósok, halászok, rénszarvasvadászok – ritkán voltak betegek, és hamarabb haltak meg, mielőtt orvoshoz, gyógyszerekhez fordultak volna. Azon a tájon ritkaság volt a kocsma, de a patikában alkoholból, vízből és különböző vegyszerekből pálinkákat is készítettek, így a patika vendéglátó- és társalgóhely is volt, a patikussegéd csapos és egyben kiszolgáló is volt. A fiatal Ibsennek túl sok munkája nem akadt, ezért nagyon sokat olvasott, érdekelte a történelem, a természettudomány, az irodalom és a nyelvek. Németül már itt olvasott, később olaszul, majd franciául és némiképp angolul is megtanult.

A költő

Ibsen a pályáját versekkel kezdte. Hozzánk talán el sem érkezett volna költői híre, ha 1849-ben, huszonegy éves korában nem írja meg egyik legszebb elégiáját, a Til Ungarn című versét, amely a magyar szabadságharc bukását siratja el. Nemzeti tragédiánkról a külföldi költők közül a másik legszebb gyászverset Heine írta. Ibsen néhány drámai költeménye – köztük legnevezetesebb a Peer Gynt – is verses remekmű. 1850-ben született első drámája, a Catilina. Mivel darabját nem sikerült színpadra állítania, a fővárosba, Krisztiániába (ma Oslo) költözött. Barátaival 48-as szellemű ellenzéki lapot alapítottak, itt jelentek meg Ibsen versei és drámái, itt publikálta először a modern színházról vallott nézeteit. 1850-ben itt mutatták be a Hősök siralma című verses történelmi drámáját.

A drámaíró

Ibsen elsősorban drámaíró, aki a drámai műfaj különböző változataiban alkotott példamutatót. Első drámaírói korszakának munkái főképp a norvég történelmi múltból és mondavilágból táplálkoznak, művei romantikus hazafias történelmi drámák. 1858-ban megnősült és elfogadta az alakuló Norvég Színház művészeti vezetői állását, a színház azonban 1862-ben csődbe ment, így Ibsen pénz és állás nélkül maradt feleségével és kisfiával. Ebben az évben készült el A szerelem komédiája című műve.

1864-ben Ibsen Rómába utazott, és a következő négy esztendőt ott töltötte. A tehetséges író-költő itt emelkedett világhíressé. Igen gyorsan megtanult olaszul, egy év múlva nemcsak olasz szövegeket fordított norvégra, hanem norvég szövegeket, verseket is olaszra. Itt írta egymás után a Brand és a Peer Gynt című drámai költeményeit, melyben a forradalmi múlt és a hősi ideálok kérdésével vetett számot. Félig mesevilágban játszódó, erősen filozofikus verses drámákban két ellentétes, de egymást mégis kiegészítő hőse sorsában a polgári fejlődés ifjúkorának illúzióival, ideáljaival számolt le. Ibsen maga fordította le olasz és német nyelvre, s hamarosan európai siker lett. Ezután a polgári társadalmat bíráló realista drámákat írt. 1868-ban elhagyta Rómát, és Németországban telepedett le. A következő hét esztendőt Drezdában töltötte. Itt született Az ifjúság szövetségese című drámája. Drezdában olyan sikere volt, hogy hamarosan felajánlották számára a dramaturgi állást a színházban.

1873-ban készült el a nagy, tíz felvonásos darabja, A császár és Galileai, Flavius Julianus római császár életéről, amelyet főművének tartott. Ezután realisztikus környezetbe helyezett, prózában írt, társadalmi kérdéseket is feszegető darabokat írt. Ekkor találta meg igazi drámaformáját. Példaképe az ókori görög Szophoklész és a barokk francia Racine szerkesztési módja volt: a tömörség, az idő-tér-cselekmény egység, a lehető legkevesebb személlyel

1874-ben rövid látogatást tett hazájában, majd 1875-ben Münchenbe költözött. Társadalmi drámái a Müncheni tartózkodása alatt születtek: A társadalom támaszai, a Nóra (Babaszoba), a Kísértetek, A népgyűlölő, A vadkacsa, a Rosmersholm, A tenger asszonya és a Hedda Gabler.

Nóra

A drámák fogadtatása Norvégiában rendkívül vegyes volt. A Nóra feminista eszméjét elutasították a korabeli kritikusok, és a Kísértetek erkölcskritikája is komoly felháborodást keltett, elfordultak a szerzőtől, erkölcstelennek és bomlasztónak nevezték műveit. E két darabban igen hatásosan megalázónak és felháborítónak mutatta be a nők helyzetét, a női egyenlőség hiányát. Ezen a férfitársadalom és a nőknek az a többsége, amely nem is akart önálló, egyenrangú lenni a férfiakkal, világszerte felháborodott. A színházakban botrányok törtek ki előadás közben, a sajtó több helyütt is bűncselekménynek tartotta a drámák megírását, s még inkább előadását. A hősök – gyakran a férfiaknál könnyebben lázadó nőalakok – mind a polgári társadalmat kívánták megreformálni, amelynek „idilli” házasságából Nóra felemelt fejjel távozott. Ibsen a polgári erkölcs nevében marasztalta el a polgári társadalmat. A darabot 1883. december 7-én mutatták be Amerikában, Louisvilleben.

Kezdetben Németországban sem találtak értő fogadtatásra Ibsen új típusú drámái. Az igazi siker csak a nyolcvanas évek elején köszöntött be. Német földön sorra mutatták be műveit, a kritika és a közönség egyaránt a nagy drámaírót ünnepelte benne. A külföldi siker hatására Ibsent hazájában is lassacskán elismerték. A korábban hazafiatlansággal és erkölcstelenséggel vádolt szerzőből nemzeti hős lett. Ibsen huszonhét évig élt távol hazájától, és mindössze két alkalommal, 1874-ben és 1885-ben látogatott haza.

A vadkacsa

A vadkacsa a kései önéletrajzi ihletésű művek közül az első, 1884-ben jelent meg, amelyet a Hedda Gabler követett 1890-ben. Ibsen öregkori, szimbolista felhangú korszakának nyitányaként öt felvonásos, formai-dramaturgiai szempontból tökéletes műremeket alkotott A vadkacsával, egyetlen tragikomédiájával. A vadkacsa is társadalmi röntgenkép, tárgya a polgári társadalom erkölcsi válsága. A mű címe egyben jelkép. A vadkacsa annak az álomvilágszerű létnek a szimbóluma, amely a darab szereplőinek pontatlan világszemléletéből fakad. A meglőtt madár inkább a tenger mélyére bukik le, semhogy a vadász kezébe jusson és életét rabságban kelljen folytatnia. A darab témája voltaképpen az életet átszövő élethazugságok problematikája. A szereplők önámító szerepeket játszanak, amelyek lelepleződése törvényszerű, hiszen az igazság egyszer mindig a felszínre kerül, csupán az a kérdés, mekkora árat kell fizetni annak halogatásáért. Az új műfaj a „modern tragikomédia”, a komikus helyzetek nem komédiát eredményeznek, a tragikum katartikus hatás nélküli. A darabban a tragikomikum, a költői szimbólumalkotás és az analitikus társadalomkritika együtt hat.

Utolsó drámái

1891-ben hazatért Norvégiába. Az idősödő Ibsen a kései években az öregedés egyre líraibb drámáit adta az irodalomnak, utolsó éveinek termése csupa kitűnő darab. 1892-ben készült el a Solness építőmester, mely az öregedő művész és a fiatal leány tragikus szerelméről szól. 1896-ban írta meg a John Gabriel Borkmant, az életében már magát is halottnak tekintő ember halálának történetét, majd végül 1899-ben a legköltőibb drámáját, a Ha mi, holtak feltámadunk címűt, a rég elmulasztott szerelem késő bánatáról.

Ibsen a századfordulón nagy hatással volt több drámaíróra is: Hauptmannra, Bernard Shaw-ra, Wedekindre. 1900 márciusában szélütés érte, a lábai lebénultak, tolókocsihoz volt kötve. Az utolsó öt évben még írt néhány elbeszélő költeményt, és még megérte, hogy Norvégia végre elszakadhatott Svédországtól. A felszabadult haza első külügyminisztere az ő fia volt. 1906-ban, 78 éves korában halt meg. Oslóban a Nemzeti Színház előtt áll Ibsen mellszobra.

 

Források:

Hegedüs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok. 1. köt. Budapest: Trezor Kiadó, 1994.
Király István (szerk.): Világirodalmi lexikon. 4. köt. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1975.

Képek:
Ibsen